első dal
visszafelé elkeskenyedik az évek folyosója
az égbolt architektúráját körbezárja az idő
emberséges éghajlat hívogat a gesztenyesor
fáinak árnyékában a biztonság térképén matat
a csönd elveszett lelkét keresi egy alvósbaba
magánya bevilágít a remény bányájába kigyújtják
lüktető szirmukat a hősies rózsák a mulandóság
bemetszést ejt a szárakon folyton tavaszt imitál
a tél pillanatok romlékony fémtestére rég feledett
igéket tetovál az eső lábujjhegyen járkál egy
glóriás angyal nehogy felriassza az álmokat
súlytalan léptei nyomában kivirágzik a mindörökké
második dal
polaroid képet készít a nap kamerája a házról
hívó szavakból épülő falakról csorog az alkonyat
dacol az idővel a vakolat az öröm hajléka fölött
éjszakánként lobog a kiolthatatlan álmok fénye
a hold tág pupillája csillagdervisek táncára mered
ahogy letiporják a keserűség felhőit szűk börtönéből
ide menekül a világ fekete földjében kihajt az
összetartozás hervadhatatlan virága búcsút nem
ismerni maradni mindhalálig ölelni orgonabokrot
drága illatokba fúlni záporok dalát csermelyként
dalolni spaletták szárnyát lefogni hiába ne
vágyakozzanak máshol nincsen számukra hely
harmadik dal
állandóan tegnap van ahonnan mámoros gyermek-
nevetés hallatszik a messzeségből egy férfi éneke
és a keze minden rémségtől megvéd egy asszony
könnyfénybe vont tekintete karja megakadályozza
a zuhanást nincsen semmi a kert nyirkos körvonalán
túl hajnalban szenteltvízben mosakszik és az éjszaka
csillagkoszorút tesz fölé az égre ébred a lélek hajnala
a gyöngédség labirintusában a harmónia anyanyelvén
suttog a véredényekben az elégedettség a hangok
magasztos opuszban egyesülnek beragyogják a sápadt
végtelent a halál meghal utolsó nedvét is felisszák az
évszakok itatóspapírjai hogy többé ne csírázhasson ki