Egy felejthetetlen mosoly*
voltak aranyhalaink körbe-körbe úsztak
az asztalon lévő edényben a nehéz szövetek mellett
amik az ablakot a kilátást takarták el és
az anyám, aki mindig mosolygott, mindig azt akarta,
hogy boldogok legyünk, azt mondta: “légy boldog, Henry!”
és igaza volt: jobb boldognak lenni ha
tudsz
de az apám továbbra is verte őt és vert engem hetente többször míg
kétajtós szekrény önmagában őrjöngött mert nem tudta
megérteni, mi támadja őt belülről.
anyám, szegény hal,
boldog akart lenni, kétszer-háromszor megverve
hetente, mondta nekem: “Henry, mosolyogj!
miért nem mosolyogsz soha?”
és aztán mosolygott, hogy megmutassa, hogy kell, és az volt
a legszomorúbb mosoly, amit valaha láttam
egy nap meghaltak az aranyhalak, mind az öt,
a vízben lebegtek, oldalukra fordulva,
nyitott szemmel,
és mikor apám hazaért, a macskának dobta őket
a konyhapadlóra és mi néztük ahogy anyám
mosolyog
- Kovács-Cohner Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges