ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Tükörben vizslattam, hol van bennem a világ.
Csak ragyogott szememben néhány könnycsepp.
Kéklőn álmok futottak ki belőle az égtől a mélyig.
Bámultam őket, míg eljutottak a láthatatlan messzeségig,
s hiába villogtam szemben másodmagammal, mint ikrem.
Nem lettem, nem is lehettem emberebb.
Egyszer Isten, másszor koldus, egyre messzebbre vág
el engem a talajtól.
Csak olykor halandó.

Kaparászni kezdtem lábammal - tyúk, ki magot keres-.
Megrebegtette szempilláit felém a sáros föld,
de semmit nem dobott kalapomba, pedig muzsika
szólt a hangszeremből csak neki. Akkor a bika
megrázta maga előtt a piros lepedőt,
legelőt rajzolt magának, sok fűvel meg fával.
Mégis égi poklot kapott a nyakába,
hadd hulljon szennye, vére,
ha még nem siratta máma
meg önmagát.
Fejébe nyíl talált.

Szám egyre szárazabb, kicserepesedett.
nyálam szemetet látván mohón összefut.
Léggyé válok, repülök, minden gané velem szemez.
Aztán hátat fordítanak, sutyorognak: Na, nem ez...
Megint pillangó akarok lenni, hernyónak se vagyok jó.
lenyisszantom szárnyaim, amint csattog egy olló.
Újra csak járni tudok, bús leszek, talpig ember,
s az is maradok, mondom, hogy nem kell
és tagadok, hogy képes még fájni.
Az a rút valami.

Önző képemet lesem a tükörben századszor is,
magamra nevetek: óóó, te kis hamis,
becsaptál. Visszamosolyog rám a zsebkendő,
letörli vígan potyogó, sós könnyem.
Abbahagyom az önsajnáltatást, könnyen
állok fel a székből, az orrom visz előre.
Még egy picit lógni akar,
meglendül a kar,
eltöröm a tükröt.
Tükröm, tükröm, ne hazudj.

Kicsit magamba zuhantam, én vagyok a törött tükör.
Egyszer ember, egyszer meg ökör,
de semmiképpen sem normális.
A világ sem reális.
Hogyan lehetnék én az?