Sóhajod lebbent a fák szűrte fényben,
ahogy drága szivarok lassú füstje,
reszkető csenddé torpantál felettem,
Te, szomjas vágyaim illatos kelyhe.
Alkonyi ujjak simítottak lágyan,
hátad ívét rőt ecsetjükkel festve,
s csodáltam, hogy az árnyak vadonában
aktodat alkotja a naplemente…
Úgy rezzentél, mint álomból ébredő,
s ahogy hasadt lelked selyemgubója,
belőle öröm-pillangó tört elő,
néztük lágy röptét, egymásra borulva.
Majd elégett a nappal összes lángja,
- a sötéttestű éj maradt volna még -
de a Hold ezüst kezét szívünkbe mártva,
tüzünket csillagmécsekre szórta szét…
Mi lett az augusztusi éjszakákból,
hogy a nyár levetette lombköpenyét?
A kis terasz sarkában néhány kóbor
levél zizzen, s az éj is koromsötét.
Tar áglándzsákra tűzve a partfokon,
a Duna elveszett illatkendője,
s emléke, mi múltammal édes rokon,
most csak tépetten himbálózik föl-le…