ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

/ groteszk kispróza, posztmodern stílusban/

Gyűlnek az elhanyagolt mondandók. Na, nem azért, mert valaha is eszembe jutott volna, hogy gyűjtsem. Nem. Gyűjtögettem éppen eleget, nem sok sikerrel, minek fokozzam tovább a kudarcot, nem divat ez a mai világban. A sikerorientált, az igen, a nemtörődömség könnyed bájával tetézett jókedvű, bohókás életforma a menő, nem a göcsörtös földhözragadt gondolkodású, s pláne a lelkiismeretes, buzgó, esetleg mindent túlteljesítő értelmetlen törtetése az alig-megélhetés koldusfilléreiért.
Gyűjtögetni nagyvonalúan érdemes, nem beszélve arról, hogy mit és hogyan. Valaha még a papírszalvétát , gyufásdobozcímkét, a söralátétet, a....na, de minek is sorolnám, ez a merőben fölösleges időtöltés akkor örömet jelentett, s az is, ha egy-egy színesebb, szebb rajzolatú, jobban kidolgozott darabra leltek. Az idegen nyelvű szöveggel díszített mondjuk étlapot, körültekintő becserkészéssel, finomabban, titkos eltulajdonítással tették magukévá a sóvárgók, hogy otthon, a kabátzsebből előhalászva a félig formátlanná nyomorodott mesés szerzeményt restaurálásnak vetessék alá, pl. újságpapíron keresztül óvatosan vasalgatva, mint az agyonfőzött, de töltelékmentes babapelenkát, szóval restaurálták, hogy aztán az a „ sorozat" új tagjává lépjen elő.
Láttam ilyen gyönyörrel megszerzett relikviák gondos feldolgozását, keménykötésű, tiszteletet parancsoló tapétamintás albumokban, az elmozdulás ellen fényképsarkokkal, /ezt külön 100 darabot tartalmazó dobozokban árulták,/ nehezen volt beszerezhető, esetleg összeköttetéssel a pult alól, a jobb vevőknek, - bár lehetősége nyílt rá, hogy a többet utazók, persze, ha volt rá keret, és a külföldi út kontingensét nem lépték túl, akkor onnan,- de hagyjuk ezt most, nem akarunk politizálni, / szóval onnan is be lehetett szerezni/- rögzítve esztétikus elrendezésben a szerzeményt az oldalakon. Alatta aztán kaligrafikus betűkkel a név, a beszerzés időpontja, precízen feltüntetve, esetleg színes vonalakkal aláhúzva, vagy bekeretezve elütően, mutatósan, végül, hogy mindezek fölé az áttetsző, vékony pauszpapír boruljon, az idő vasfogától megvédendő.
Arról nem is teszek említést, hisz mindenki tudja, látta, ezeket az értékeket üveges vitrinekben, polcokon mutatós rendben, mint a könyveket, megszámozva kötetenként és fő címmel az eligazodás elősegítésére, hogy a barátok, ismerősök látogatásakor csak lezseren előkapva dicsekedni lehessen a mesés gyűjtemény egy-egy kiemelkedő darabjával.
Nem és nem!
Én nem ilyen gyűjteményekről beszélek, hanem a nagyokról, a komoly befektetést igénylőkről, a valamit érőkről, ami aztán egészen más tartást adhat az embernek, egyrészt az érték, másrészt a tudás fitogtatásával, ahol már versenyezni kell a jobb „ darabokért", ahol az, „aki bírja marja", elvi megfogalmazást a mindennapi gyakorlat kivitelezési módszerévé léptették elő.
Persze, hogy mit nevezünk itt jó és hasznos gyűjtési területnek, mint mondják az ízlések és pofonok igencsak különbözőek.
A régiség, mint érték aranykorában a gyűjtés jó megélhetési forráshoz juttatta a „ komoly" elszántsággal belemenőknek. A valamit valamiért gyakorlata is megduplázhatta a hozzáértők és hozzá nem értők pozitív, illetve negatív nyereségét. A gyűjtögetés kezdeti idejére eső igen szerény ráfordítások mértéke a gyűjtőszenvedély lineáris emelkedésével szemben, ugyanis hatványozottan emelkedett. A továbbadással várható haszon mértékét általában negatív előjellel lehetett elkönyvelni. De hát mégis ez volt a legolcsóbban hozzáférhető szórakozás, a társaságszerző, a barátlelő, a haragos-gyűjtő, s még sorolhatnám...
Mennyit változott azóta a gyűjtés jellege, a gyűjtendőkre használt újfajta értékítélet mennyire más konstellációk mellett létezik! A csupa-nekem harácsolás méretei egyedülállóak. Itt nem az olcsó hozzáférhető szórakozás kritériumai jellemzőek, újfajta magatartásnormák önképzéstől feldúsult formáival lehet nap, mint nap találkozni. Vagy dehogyis találkozunk. Nagyon is elszigetelt, önméltóság- fokozó távol-tartással emelkednek az átlag-, a középszint határvonala fölötti régiókba, a megközelíthetetlen, a "csak nekem adatott meg", öntudatos fensőbbségével.
Hol marad meg itt a társaságszerzés, a barátlelés, az apró öröm megosztásának naiv, de szükségszerű emberi tulajdonsága? Az irigylésre méltó látszatot kell fenntartani mindenáron. Hát ez az, amikor a gyűjtögetés mellékvágányra kanyarodó vonatát a lemaradt többség sárga irigysége kezdi ki, örök emberi reflexeivel.
Mégis, ha írnánk valamiről, mondjuk az elhanyagolt mondandók közlésére éreznénk halaszthatatlan késztetést, valamiféle partok közzé illene szorítani a szó mértéktelen áradását, az aztán teljesen mindegy, hogy természetes, vagy mesterségesen szabályozott partvonalaktól van-e szó, áradásnál ugyanis mindkét esetben fennáll a szomszédos terület elöntésének veszélye. Mivel ezt mindenképpen jó lenne elkerülni, akár homokzsákokkal, akár az önmérséklés legparányibb szeletkéjével, ha többre nem is telik / tekintettel a költségvetés szűkös voltára/, legalább a tendenciái legyenek láthatóak.
Hol van már az az előre gondoskodás, az a tervszerű lépés, fellépés, megjelenítés, körülhatárolás, előméreti kalkuláció, hatástanulmány, a lehetetlen szükségszerű felkutatása, hogy a téma, ami az asztalra kerül minden körülmények között helytálló maradjon?
Mi az, hogy maradjon? Teljes lényegét járják át a helyt-állóság itt nem sorolt jellemzői, de például a példamutatás, a jövő generációjának ütemezett nevelése, a megadott útvonalak közlekedésirányítása s főleg a karbantartása, attól függetlenül, hogy hová vezetnek. Az útkövezésről majd később, de a sorok között csendesen megjegyezve,- mintegy elöljáróban- , hogy a pokolba vezető utak állítólag jó-szándékkal vannak kikövezve, a sár elkerülése végett.
Persze ezt akkor lenne érdemes részleteiben kifejteni, egyrészt, ha a menni készülő épp a pokol felé indulna, másrészt, az anyagbeszerzés nehézségeire is ki kellene térni. Mert jó, hogy az -ántiban ez kényes kérdés volt, ma már nem az, az utak járhatósága a kapuk átjárhatósága mindig is lehetőséget adott előbb- vagy utóbb a szükséglet kielégítésre. Manapság azonban a „jó szándék, mint olyan", beszerzése a legkifinomultabb módszerekkel, a legkülönlegesebb helyek felkutatásával, a leglehetetlenebb lehetőségek kiaknázásával sem lehetséges. Lehet, hogy egy idejét múlt filozófiai kategória nosztalgikus felidézéséről lenne szó? /sic. A lehetséges lehetetlenségek szóhalmaza itt aláhúzás helyett/
Tehát nem tudni, hogy a" jó szándékból" ekkora mennyiség beszerzése és hogyan lehetséges, mivel az út hosszát sem ismerjük, de még azt sem, találnánk -e erre a munkára kivitelezőt, hogy a szponzorálásról ne is beszéljek, vállalnák- e az elő- és utómunkák igencsak munkaigényes feladatait, ha csak az engedélyezések útvesztőibe belegondol az ember, /Most nem a pokolba vezető út leágazásaira gondolok, más útvesztők is vannak, ismerősek és ismeretlenek/ és hát az a negyvenhat év sem igazán csábító elkészülési határidő, s micsoda manőverezési taktikák! Jobb- és balkéz-szabály!

Mert ma már közismerten "jól ismert" minden település környezetszennyezés-védelmi térképe, meg a jelenlegi ártalmas anyagokkal való lefedettség százalékpontos aránya, így könnyen citálható, egy-egy készülő beruházás engedélyezésének eldöntésénél, s ha ez nem, hát a népszavazás igazán méltó felkiáltó jel az erőszakosak számára. Nem, is tudni, hogyan gondolták abban az ánti világban, s még annak előtte is, amikor - csak úgy-, engedélyezések nélkül mondjuk felvettek és odább tettek valamit?
A XXI. századi fejlődés digitalizált nyomvonalán, ilyen meggondolatlan, felkészületlen előrehaladás eleve kizárt. Többek között a létrehozásnak is /tekintettel a rövidesen beköszöntő űrkorszak előkészületeire/ szigorúan körülhatárolt keretek között kell bonyolódnia.
A főhatóságok, társhatóságok tudta és beleegyezése nélkül, ahol szájhagyomány szerint a legkiválóbb szakembereket alkalmazzák, akik sokirányú képzettségük révén az echte szakmérnöki munkák bírálatát kellő lelkiismeretességgel végezve, akár újraterveztetik, lebontatják, újraépíttetik az egész objektumot, úgy is, ha pl. az oktaéder négyszögesítése nem szabványos, vagy, ha a fémek felcsillanását biztosító beesési szög koordinátáinak megváltoztatása, a tetszési index amplitúdóinak kívánt szintre emelése célszerűbb.

Mert hiába, a XX. szd. követelményeit bőven felülírja a napi tudásszint rohamléptékű fejlődése, bár azt sem kellene elfelejteni, hogy előzmények nélkül hogyan lehetett volna egyáltalán a kor modernizmusáról, magas szintű fejlődéskészségéről beszélni.
Látszik, hogy az elhanyagolt mondandókra még mindig nem sikerült sort kerítenem. Igaz a sorra kerüléshez a besorolás, felsorolás, a pontokba szedés amolyan mankó a gyengébbeknek, hogy átlássák a lényeg köré csoportosítás írói szándékát. Ilyen lehetne pl., az ombudsman szerepét és jelentőségét hangsúlyozni felsorolási pontként, a pokolra vezető út választásának esetében is. Tőle tudjuk ugyanis, hogy mindenkinek magánügye,- az országnak az országé, a városnak a városé, s így tovább- az út és az irány megválasztása. A gondolat is hátborzongató, hogy a szabad akaratot képező elhatározás megmásítására akár szóban, akár a multimédiákon keresztül bárki /a még gondosan mért azonos időtartam mellett is/ beleszóljon. A beleszólási jog, a régen napirenden lévő, de részleteiben még nem szabályozott törvényhely kiskapuit kihasználva, annak szűz-fehér lapjain grafiti-s névjegyüket úgy is otthagyják a naponta nyilatkozó fő-okos elemzők, az előre- illetve hátralátók, az árkon kívüli gyepmesterek, a jósok, és más önmutogatók.
A mutogatás úgy tűnik napjainkra reneszánszát éli, ismét divat, / holott régen a kezére ütöttek annak aki ilyen illetlenséget követett el/ és főként az egymásra mutogatás díszesen cizellált formáival találkozunk nap, mint nap. Külön művészeti ág fejlődött ki, szinte észrevétlenül, öngerjesztően, pályázati felhívás nélküli versengés formájában. Ma már ott tartunk, külön tudományágnak kellene foglalkozni az egymásra mutogatás keletkezési feltételeivel, kór-oktanával, a járványszerű terjedés irányultságával, az indítékok aprólékos feltárásával, mélylélektani magyarázatával.
Mert magyarázni és megmagyarázni nem azonos fogalom, ugyanúgy, ahogy az érteni és megérteni sem.. A filozófiai fogalomkategóriák értékelése nem tartozik e rövid eszmefuttatás ismertetendő témái közé, itt tulajdonképpen az elhanyagolt mondandók rövid kifejtéséről lett volna szó, - annak érdemes, vagy érdemtelen gyűjtéséről - de valahogy átcsúszott a ma divatos posztmodern formátumú írások- végeláthatatlan, előre meg nem határozott tematikájú, folyamatos gondolattársítással, mondhatnám esetleges improvizációs jelleggel megáldott, vagy megátkozott írásművek- eléggé el nem ítélhető berkeibe.
Az elhanyagolt mondandók gyűjtögetése nem érdem, s nem is időálló érték. Magánpasszió, véletlenszerűen kialakult hobbi, az embert naponta érő inzultusok, /bocsánat! impulzusok összegeződése, vagy inkább hatványozódása, ami kis külön láthatatlan fiókok létrehozását, modernebbül újabb és újabb mappanyitást indukál agytekervényeinken, beledobálni, csak úgy, formázatlanul a gondolatokat, blogok és linkek nélkül, csak úgy, számítva arra, hogy egyszer lesz idő a rendezésre, feldolgozásra, értelmezésre, a megélés tudatosulásra, valami örök emberi kíváncsiságtól hajtva, tulajdonképpen miért is ?
_____________
Koosán Ildikó
Szombathely, 2008 augusztus 21.