ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

*

"... egy vasárnap reggel elővette ünneplő ruháját a ládafiából és elindult, most már a szomszéd faluba, feleséget keresni."

Fél év múlhatott el, hogy meghalt a felesége, amikor Bartha István közölte egy szál fiával, hogy szándékában áll újra megházasodni, mégpedig nem is akárhogy!
– Hát, hogy, apám? – kérdezte kíváncsian a fia.
– Eddig vén feleségem volt. Most fiatalt veszek!
– Nacsak, na! Ugyan biza, melyik fiatal leány menne magához, ha csak nem vajegy vak?
– Vigyázz a szádra kölyök! Meglátod, hamarabb kapok én fiatal lányt hatvanöt évesen, mint te, aki még harminc se vagy!
Bartha Pista bá’ – mert így szólították a faluban -, szavát betartva sorra járta a leányos házakat, feleséget keresett magának. Volt, ahonnan a lány apja kergette el, volt úgy is, hogy a leány adta ki az útját csúfondáros szavakat kiabálva utána. Így ment ez egy darabig, míg elfogytak a kérnivaló lányok a faluban, de a deres hajú vőlegény nem nyugodott bele a sikertelenségbe.
Tavasz jött, virágzott az orgona, amikor egy vasárnap reggel elővette ünneplő ruháját a ládafiából, és kifényesített csizmával, kipödört bajusszal elindult, most már a szomszéd faluba, feleséget keresni. Mióta rájött a nősülhetnék, a falu csak rajta fente a fogát:
– A vén kujonnak elment a sütnivalója! Nem volt elég egy életen át félrejárni, idegen surgyékon hálni, hát még most is pipihúsra vásik a foga?
De az öreggel nem lehetett bírni!
– Hallod, te, Isti? – hergelték a fiát is. – Apád kettőtöknek hozza a menyecskét…! Na, mi van? Ne kapkodj a vasvilla után! Jó dógod lesz, ezután nem kell esténként a faluban kujtorogj…!
Így ment ez reggeltől estig.
Azon a vasárnapon, ahogy a csorda hazajött a legelőről, és végeztek a fejéssel, az asszonyok tiszta kötényt kötöttek, a férfiak pipára gyújtottak, aztán kiültek házuk elé a padra és vártak. Közben folyt a terefere, a találgatás: Vajon hoz-e magának asszonyt ez a bolondforma?
Még nem hajlott sötétedésre a tavaszi nap, amikor, mit adott az Isten…! Bartha Pista bá’ jődögélt hetykén fel a főúton piros szegfűvel a gomblyukában, mellette batyujával a kezében a lány, kit menyecskéjéül választott a szomszéd faluban.
– Hinnye, az áldóját! Jönnek! – elevenedtek meg a padon ülők. Kapuk nyíltak és egyhamar megtelt a főutca szájtátókkal.
– Jó estét, Bartha bá’! – köszöntötték a szájtátók.
– Adjon Isten! – felelt ő elégedett vigyorral a bajsza alatt.
– Látom, rózsabimbót szakasztott! Hát van-e illata? – próbálkoztak a merészebbek.
– Majd kinyílik, s lesz neki – felelte ő, és kérkedve átölelte át a fiatal lány vállát. Mire kapujuk elé értek, nyomukban jókora gyereksereg gyűlt össze. A mezítlábas lurkók duhajkodva üvöltötték a „Lakodalom van a mi utcánkban”-t!
Amint a kapu becsukódott a jegyesek mögött, a zsivaj is elült.
– A mindenit neki! Láttátok? A vén róka megfogta a zsenge csirkét – villogtatta fogát az irigység egy-egy szomszéd szájából. Így pajzánkodtak még egy ideig, aztán elnyelt mindenkit a maga portája.
A házban a lány batyujával kezében állt és nézelődött.
– Ülj le, galambom! – noszogatta a férfi kedveskedve –, ne zseníroztasd magad, ez most már a te házad is! A lány letette motyóját az ágyra, a hárászkendőjét melléje, de ő maga állva maradt.
– Gyere, megmutatom a házat! Itt alszik a fiam, Isti – nyitotta ki a hátsó szoba ajtaját –, majd megismered. Még nem házas, eleget mondom neki, hogy iparkodjon, de mamlasz az, nem tudja mi a jó…! – és már döntötte volna is fel a lányt az ágyra, de az kiugrott a keze közül és kiszaladt a konyhába.
– Ne félj tőlem no, nem bántalak én, csak ismerkedni akartam – ment utána az öreg engesztelő szavakkal.
– Elér az akkor is, ha meglesz az írás! – nyílt meg a hangja a lánynak.
– Jól van, jól! Holnap elmegyünk a jegyzőhöz, oszt meglesz az írás is! Főzöl-e valamit estére? – váltott témát idős Bartha.
– Főzhetek – vonta meg vállát a lány –, mi van a háznál?
– A pincében van pityóka, hagyma, zsír es van a bödönben.
És főzött a lány vacsorára olyan "pityókatokányt", hogy csak úgy fénylett az öreg bajusza tőle. Le is öblítette egy pohár borral, majd pipára gyújtott és szeme sarkából figyelte, mint tesz-vesz jövendőbeli felesége a konyhában. Elégedetten nyugtázta magában a látottakat és bement lefeküdni az „első házba”, ahol nemrég, még megboldogult feleségével osztotta meg a hitvesi ágyat. Később előkerült a legény is. Mogorván odabökött a jövevénynek egy jó estét, kalapját felakasztotta a szegre és asztalhoz ült, ahogy az anyja idejében szokta. Várta, hogy a lány a vacsorát elébe tegye, de az elfoglaltságot keresett magának, pillantásra se méltatta a várakozó fiatalembert, aki érdeklődéssel kísérte minden mozdulatát.
– A nemjóját! Máma este nem eszünk? – szólalt meg a legény tetetett bosszúsággal.
– Hát, ahol vót, ott nem adtak? – csípett rajta a lány nyelve.
– Adtak, de má’ rég volt, elkelne még egy porció…!
– Nem kell olyan telhetetlennek lenni – nyelvelt a lány kétértelműen.
– De felvágták a nyelvedet! – vágott vissza a legény. Erzsi csak egy enyhe grimasszal válaszolt. Kitette az ételt, a kenyeret melléje, majd karba tett kézzel megállt a kredenc előtt és várta, ürüljön ki a tányér, hogy mosogathasson. Amint Isti végzett, keze fejével végigtörülte száját, becsukta bicskáját és egy sunyi pillantást vetve a lányra bement a szobájába.
Későre járt, amikor Erzsi is aludni tért. Idős Bartha már mélyen aludt. Néha-néha horkantott is, de a lányt ez nem zavarta, megszokta otthon az apja horkolását. Levetette felső ruháit és ingesen bebújt a pokróc alá a sezlonra. Nehezen aludt el, fejében az elmúlt nap eseményei kóvályogtak, de ha a következő napra gondolt, valósággal remegni kezdett a gyomra. Otthon szegények voltak. Egyetlen hozománya csak szűzi fiatalsága volt. Alig múlt tizenhat éves. Falujában a legények táncoltatták a bálban, fogdosták is már elegen, de feleségül senki se kérte. Nem volt hozomány, hát elkerülték a kérők. Aztán jött ez az ember a szomszéd faluból… Mire várt volna? A szülei rábólintottak: „Eridj, legalább jó sorod lesz. Osztán majd meglátod...!” Tovább nem folytatta az anyja, és ő se firtatta, hogy mit akart ezzel mondani. Szomorúan felsóhajtott... Gondolatai egyre távolodtak, míg észrevétlenül álomba merült. Álmában ismeretlen férfi forró lehelete perzselte az arcát. Kezének érintése testét villámütésként rázta meg. Hagyjon békén! – kiáltotta rémülten, és akkor felébredt. Takaróját két kezével melléhez szorította, mintha egy erőszakoskodótól akarná védeni magát. Szíve hevesen dobogott. Álmodtam… – gondolta remegve az átélt izgalomtól. Moccani se mert, nehogy Barthát felébressze. Amikor végre ismét elaludt, a falu fölött már piroslott a hajnal.
Új májusi napra ébredt a világ. A Bartháék házában is korán megkezdődött az élet.
– Tudsz-e fejni? – kérdezte Erzsit a gazda.
– Tudok én, hogyne tudnék!
– Hát egyebet tudsz-e? – élcelődött vele ifjú Bartha, miközben kirakta a fejőedényeket. Az apja szúrós pillantást vetett fiára, de nem szólt egy szót se.
– Majd elválik! – csípett vissza a lány, aztán elkapta a sajtárt és a vizes edényt, és elindult hátra az istállóba. Utána a legény, két vederrel a kezében. Ahogy az istállóba ért, Erzsi otthonosan mozgott, látszott rajta, hogy már sokszor fejt. Tekintetével a fejőszéket kereste.
– Ott áll az ablak alatt – vigyorgott Isti zsebre tett kézzel a falnak támaszkodva. Erzsi szoknyáját összefogva leült az egyik tehén tejtől duzzadt tőgye mellé, és miután lemosta, gyöngéden megtörülte, majd határozott mozdulatokkal fejni kezdett. Isti figyelte a lány fürge kezejárást, mely nyomán a meleg tej habosodott a sajtárban. Megfejte mind a két tehenet, és amikor felállt, hogy a kisszéket a helyére tegye, arca égett, mint a tűz lángja. A legény szemével követte minden mozdulatát.
– Hagyd, majd én viszem a tejet, vidd te csak az üres sajtárt! – mondta szelíden és kivette kezéből a teli vedreket.
Idős Bartha frissen borotválkozva, ünneplő ruhájában ült az asztalnál.
– A tejet vidd a csarnokba! – szólt oda röviden a fiának, aki visszamordult, hogy majd reggeli után, most itatni kell, és kifordult az udvarra. Nemsokára, a tehénpásztor kürtje hallatszott és a tehenek elindultak a kapu felé, Isti pedig bement a konyhába, ahol pörkölt szalonna és túrós puliszka ínycsiklandozó illata terjengett. Leült apja mellé a fakanapéra, egy röpke pillantást vetett Erzsire, aki nagy adag puliszkát tett a férfiak tányérjára, aztán vett magának is egy keveset és szemét tányérjára sütve kanalazta a reggelit. Idős Bartha István befejezte az evést, kényelmesen hátradőlve pipára gyújtott. Kettőt-hármat pöfékelt, aztán szólt, hogy sietniük kell, nehogy a jegyző elmenjen otthonról.
– Milyen sürgős magának! – bökte oda a fia. Az apja most se felelt, csak feltette kalapját és intett Erzsinek, hogy kövesse.
A jegyzői iroda a falu közepén volt.
– Adjon az Isten jó napot! – köszöntek a belépők.
– Jó napot! Mi a baj? – mormolta munkájába temetkezve a jegyző.
– Hát, bajnak éppen nem lenne baj…
– Akkor? – nézett rájuk kíváncsian szemüvege fölött a fontos ember és letette kezéből a tollat.
– Azért jöttünk, hogy a jegyző úr lenne szíves összeadni…
– Kit, kivel? - értetlenkedett a jegyző.
– Hát, münköt, kettőnköt!
A jegyző, mint aki igen csak furcsállja, amit hall, nagy szemet meresztett:
– Jóember, maga megkérdezte ezt a lány, hogy hány éves?
– Meg én! Szólj má’ no, Erzsike, mondd meg a jegyző úrnak, hány éves vagy!
– Tizenhatot betöltöttem a múlt hónapban – mondta tartózkodóan a lány.
– És férjhez akarsz menni…
A jegyző nem folytatta, megcsóválta a fejét és előkészítette a hivatalos iratokat. Feltette a nemzetiszínű szalagot és elvégezte az esketést. Aláírtak. Idős Bartha István, miközben sokatmondó pillantást vetett Erzsire, átvette a „papírt”, és elsüllyesztette a belső zsebében. A jegyző szerencsét kívánt a házaspárnak, és bezárta utánuk az ajtót, nehogy aznap még más vénembernek is eszébe jusson mindenáron megházasodni. Az úton hazafelé az új férj szerette volna, ha asszonykája egy kicsit hozzá bújik, hogy érezhesse fiatal pihegését, de Erzsi húzószkodott tőle.
– Gyere ide mellém, most már asszonyom vagy, papír is van róla! – és bal kezét kevélyen a szíve fölötti zsebére tette, jelezve, hogy ott lapul a friss házassági levél.
– Ott tőlem lehet! – vont vállat Erzsi, aki alig bírta legyőzni feltörő könnyeit.
Bartha fejét csóválva nézett rá.
– Most a paphoz megyünk – mondta visszafojtott indulattal a hangjában, miközben szaporázta lépteit a református parókia felé.
A tiszteletes sok mindent látott, hallott életében, nem csodálkozott ő már semmin. Megbeszélték a teendőket és kitűzték az esküvő napját.
Idős Bartha István és fiatal felesége gondterhelten lépték át házuk küszöbét. Ifjú Bartha kíváncsian fürkészte arcukat, de azok nem szóltak, ő se kérdezett. Délután, mikor az apja elszundított a hűvös szobában, intett Erzsinek, hogy menjenek hátrébb az udvarba. A fiatalasszony ellenkezés nélkül követte. A nagy körtefa árnyékában elébe állt, és a szemébe nézve nekiszögezte a kérdést:
– Hát, megesküdtetek?
Erzsi felelete késett egy pillanatig, aztán vállat vont és lesütött szemmel mondta:
– Meg. Sze’ azért mentünk!
– Hogy az a… – fojtott el egy cifra káromkodást a legény –, neked sincs annyi eszed, mint egy tyúknak!
– Lehet – mondta Erzsi és visszaszaladt a ház elé. Leült a lépcsőre, maga mellé húzta a kukoricacsövekkel megrakott kosarat, és buzgón morzsolni kezdte a szemeket a kötényébe. Minden szem kukorica egy könnycsepp volt, amelyet szomorú lelke hullatott elrontott életéért.
Színes májusi alkony csordogált az égre. Elcsendesedtek a falu gondjai, és az árnyékokat lassacskán elnyelte a sötétség. A Bartha ház lakóinak is kijutott bőven aznap az izgalmakból. Erzsi elmosta az esti mosatlant, és bement ágyazni. Idős Bartha még töltött egy pipát, és gondolataiba mélyedve eregette a füstkarikákat a gerendák felé, míg Erzsi szólt, hogy bemehet, várja a vetett ágy.
– Hát, te nem jössz? – kapta el a kezét a hitves ura.
– Jövök én es, csak...
– Csak mi? – faggatta Bartha.
Hát, csak megmosom a lábamot…
– Osztán gyere, ne kelljen noszogatni!
Erzsi kulcsra zárta az ajtókat, meleg vizet öntött a nagy tálba és tetőtől talpig lemosakodott. Felvette alsó ingét, a vizet kiloccsantotta az udvarra és eloltotta a lámpát. Belépett a hitvesi szobába, és megállt a ház közepén, mint egy fehér kísértet.
– Gyere má’ no! Bújj ide mellém a jó melegbe, még meg találsz fázni! Erzsit, a hang hallatára, elfogta a reszketés. Egész testében remegett, pedig már odakint eldöntötte, hogy nincs más választása, megígérte, hát meg kell tennie! Pihe léptekkel közeledett az ágyhoz, és bebújt az ura mellé a takaró alá.

Folytatása következik.