ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

"Minden úgy van, ahogy lehet, édesanyám!"

– Erzsi! Erzsike, kelj fel! Gergő éhes, már rég felébredt! – költögette idős Bartha Pista feleségét, aki furcsa módon ezen a reggelen tovább aludt, mint szokott.
– Nincs valami bajod? – vizsgálta fürkésző tekintettel asszonyát –, már késő van.
– Nincs semmi bajom – ugrott ki az ágyból Erzsi ijedten, mint akit rossz tetten értek. – Fáradt voltam, az este későn feküdtem le...
– Mé’ feküdtél le későn, mi dógod volt? – kérdezte enyhe gyanakvással a hangjában idős Bartha.
– Vót éppen elég! Hagyjon, nem hallja, hogy sír a gyermek?
– Jól van no! Ne pattogj úgy... !
Erzsi kikapta a gyermeket az ágyból, kiment a konyhába, egykettőre megetette, tiszta ruhát adott rá és visszatette az ágyba. Aztán sorban ellátta az állatokat, majd reggelit készített. Csak ketten ültek az asztalhoz.
– Hát az a lókötő, hol kujtorog má’ ilyen korán? – nézett kérdően a feleségére Bartha.
– Én honnan tudjam? – vonta meg a vállát Erzsi közömbösséget színlelve –, tőlem ott jár, ahol akar!
Idős Bartha István még soha se hallotta így beszélni a feleségét. Csak állkapcsa ideges rángásából látszott, hogy gyűl benne az indulat. Reggeli után szó nélkül kiment, és összeszorított fogakkal sűrű teendői után nézett.
Erzsi gépiesen végezte dolgát a házban, miközben gondolatai messze jártak. Az utóbbi időben egyre gyakrabban jutottak eszébe anyja szavai, amelyeket búcsúzóul suttogott fülébe: „Osztán majd meglátod...!” – Meg. Máris kezdem látni –, sóhajtotta. Amióta eljött otthonról, nem találkozott szüleivel. Most egyből rátört az anyja utáni vágy. Szeretné már megmutatni nekik Gergőt is. Meg kell őket látogatni, még mielőtt hidegebbre fordul az idő! – gondolta.
Estére ifjú Bartha is hazajött. Bement szobájába, rávetette magát az ágyra és gondolataiba mélyedve bámulta a plafont. Csak apja unszolására jött ki vacsorázni.
– Hol jártál egész nap? – vette elő az apja. – Itt hagyod az embert a sok dologgal!
– Már nem az én dolgom – felelte Isti sejtelmesen.
– Nem? Hát ki a nyavalyáé? – csattant fel az apja.
– A magáé, s a ... többieké...!
– Mit beszélsz, te holdkóros, nem vagy eszednél?
– Nagyon is eszemnél vagyok, és elmegyek, még mielőtt tényleg elveszíteném!
Erzsi akarata ellenére összerezzent, mint akit villámütés ért.
– Mi az?! Büdös lett a munka, vagy mi a fészkes fene ütött beléd egyszeribe? – borzolódott fel egyre jobban idős Bartha, de a fia úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.
– Bent jártam a városban. Munkát kerestem, január elsejétől kezdek.
Az apja szeme kikerekedett, csak kapkodta a levegőt, alig tudott szóhoz jutni.
– De fiam, mi... mi... miért? – nyögte, s e pillanatokban szemmel láthatóan aggastyánná öregedett. – Mi lesz velem? Tudod, hogy egyedül nem bírom a gazdaságot fenntartani! – fogta könyörgésre a szót.
– Apám, maga már nincs egyedül – felelte Isti és sokatmondó pillantást vetett Erzsire, aki merev arccal ült közöttük. – S aztán majd felnő a fia, a másik – folytatta. Itt lesz az, ha szükség lesz rá. Azzal felállt és kiment a házból. Idős Bartha István kővé meredt az ámulattól. Megpróbálta összeszedni gondolatait, de nem volt képes.
– Erzsi, tégy egy üveg bort az asztalra! – szólt az asszonyhoz. – Ülj le te is, ide mellém, s igyál!
– Tudja, hogy én nem iszom! – próbált ellenkezni az asszony –, és be kell menjek Gergőhöz.
– Nem mész sehova! – emelte fel hangját az ura. – Egészségedre! Idd ki ezt a poharat fenékig!
Erzsi megpróbálta, de nem ment. Kortyolt a borból, majd letette a poharat az asztalra. Idős Bartha István többet nem erőltette. Csak nézte fiatal feleségét, és minél többet nézte, annál jobban megvilágosodott az agyában minden.
– Erzsi, én kellek neked? – jött ki erőtlenül a hang a torkán, és továbbra is kitartóan nézte az asszonyt. Erzsit nagyon meglepték ezek a szavak. Tőle még soha senki nem kérdezett ilyent, a hitves ura is csak most először. Nem is tudta mit illik felelni ilyenkor. Megmondja az igazat, de hiszen... nem is tudja... Fejében olyan zűrzavar támadt, hogy forgott vele a világ.
– No, nem felelsz? Szólj má’... ! Szeretsz, te egy kicsit is engem?...
Erzsit ismét elfogta a jól ismert remegés. Úgy reszketett, hogy szinte hallani vélte fogainak vacogását. Aztán egyszer csak eleredtek a könnyei és hangtalanul peregtek le szép fiatal arcán. Idős Bartha István nem bírta nézni felesége gyötrelmét.
- Jól van no, jól van... Ne sírj má’! Nem te vagy a hibás –, próbálta vigasztalni. – Eridj bé, feküdj le, jövök én es mindjárt!
Erzsi szót fogadott. Lefeküdt a hitvesi ágyba és imádsággal próbálta csillapítani háborgó lelkét: „Bocsáss meg nekem Istenem! Nem tudtam hazudni a gyermekem apjának!"
A nyár befejezte küldetését. A hosszú meleg esték helyébe korai hűvös alkonyok jöttek, de az ősz nagylelküségével kárpótolta az embereket mindenért.
Fagyott már és a mezőkön hóharmat csillogott, amikor egy vasárnap reggel járomba fogták a kölcsönkért ökröket, felpakoltak és elindultak Erzsi szüleinek falujába. A szekér nagyokat zökkent a kátyús úton. A kis Gergő, aki alig látszott ki a sok kendőből, hangosan kacagott minden zökkenőnél. Déltájban megálltak a szülői ház kapujában. A zaj hallatára Erzsi apja kinézett és karjában gyermekével leányát látta leszállni az ökrös szekérről, és nyomában a vejét, aki letakart kosarat cipelt. Pillanatok alatt a család apraja-nagyja kint volt a kapuban. Erzsi meghatódva ölelte át szüleit, testvéreit, akik örömükben egymás kezéből kapkodták ki a kis Gergőt. Idős Bartha István letette a kosarat az asztalra, amelyből kalács, bor és egy fazék töltöttkáposzta került elő. Nyomban meg is terítettek, és a nagycsalád asztalhoz ült ebédelni. Erzsi apja igencsak dicsérte a veje borát, az anyja pedig lánya ügyességét a kalácssütés tudományában! Ebéd után, amíg a kis Gergő aludt, Erzsi testvérei kint hancúroztak a novemberi napsütésben. A férfiak is kimentek az udvarra, megitatták az ökröket, és a favágó tőkén ülve beszélgettek magukra hagyva az anyát a lányával, hadd trécseljenek kedvükre.
– Mesélj lányom, hogy vagytok? – bíztatta Erzsit az édesanyja.
– Jól vagyunk – szólt a rövid válasz.
– Bartha bá’ jól bánik veled? – erőltette tovább a faggatást az anyja.
– Jól, még túlságosan is jól! – felelt újra szűkszavúan Erzsi.
– Mit akarsz mondani, beszélj tisztán, hogy értsem!
– Mit mondjak? Minden úgy van, ahogy lehet, édesanyám! - toldotta meg előző szavait a fiatalasszony.
– Bú nyomja a lelked ugye? A fiatal Bartha?!
Erzsi bólintott. Édesaanyja átölelte a vállát, amelyet némán rázott a zokogás.
– Ó, gyermekem, gyermekem! Szenvedésre vagy kárhoztatva... – S az urad? Ő tudja-e?
– Érzi, hogy csak a testem az övé, a lelkem, az másé.
– Őrizkedj a bűntől, ne hozz szégyent az öregre, sze’ olyan jól bánik veled!
– Tudom anyám, ne féljen, nem hozok szégyent a házra. Nem is lesz kivel, mert januártól egy gyárban fog dolgozni a városban.
– Ó, te szegény gyermek! – húzta magához szeretettel újra az anyja, amikor nyílt az ajtó, és idős Bartha István hívta Erzsit, induljanak, hogy még sötétedés előtt hazaérhessenek! Erzsi titokban letörülte könnyeit, búcsúztak és már indultak is.
– Osztán még gyertek! – kiáltott utánuk az anyja, és köténye sarkával felitatta szeméből szomorúságának páráját.

Folyt. köv.