ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

"Erzsit látta a sokaságban, akinek figyelmét, úgy tűnt, nagyon lekötötték a kukoricacsövek."

Abban az évben korán lehullott az első hó, s vele beköszöntött a második tél is, amelyet Erzsi az ura házában töltött.
Fiacskája a bútorokba kapaszkodva tipegett körbe a házban. Idős Bartha az ablak mellett ült, szemével követte a gyermek bátortalan próbálkozásait, miközben gondolatai a jövőben kószáltak.
„Kicsi vagy még fiam, s én már vén vagyok... Nem érem meg, hogy ember legyen belőled...” Ezek a gondolatok foglalkoztatták, amikor Gergő megállt előtte és tenyerével ütögetve apja lábát ismételgette: tá-tá, tá-tá! Bartha elérzékenyülve ültette térdére kisfiát: „Gyí, lovam, Brassóba!” A gyermek örömmel tapsikolt és lovagló mozdulatokkal jelezte, hogy tovább, tovább! Apja dologtól kérges tenyerével megsimogatta az aprócska gyermek szőke, selymes haját és kedvét töltve folytatta: „Mit veszünk a vásárba’? Csengőt-bengőt a nyakába, nyírfavesszőt popsijára!” – és megveregette a kisfiú popsiját, aki örömében sikítozva verte össze tenyerét, aztán az apja mellére hajtotta fejét, bekapta hüvelykujját és nemsokára elaludt.
Erzsi lépett a szobába. Az ajtónyitásra a kisfiú összerezzent apja ölében. Bartha intett, hogy halkabban, s a békésen alvó Gergőre mutatott. Erzsi egy pillanatig elnézte az eléje táruló képet, majd csendben elvette a gyermeket apja öléből, és az ágyába fektette. Intett Barthának, hogy menjen a konyhába.
– Nem kellene levágni a disznót? Már nagyon kövér, nehogy valami baja essen! – kérdezte férjét.
– Szólj Istinek, hogy holnapra hívja a böllért, és készítsen elé mindent! – felelte Bartha röviden.
Erzsi szíve hevesebben kezdett verni. Az istállói eset óta kerülte ifjú Barthát. Még az asztalhoz se ült le, ha ő ott volt, dolgot keresett magának a gyermek körül. Most azonban nem mert ellentmondani férjének. Bólintott, hogy úgy lesz.
– Mit főztél? Ehetnék vagyok, tedd ki a levest!
Erzsi kitette az ételt, ő is az asztal mellé ült, de nehezen mentek le a falatok a torkán. Idős Bartha a szeme sarkából figyelte.
– Mi van veled? Úgy nyelsz, mintha a más szájával ennél...
– Nem vagyok éhes – felelte kurtán az asszony és letette a kanalat. Gyomra egyre jobban remegett. Félt az ifjú Bartával való találkozástól. Megvárta, míg az ura bemegy a szobába, aztán elmosogatott, majd nekilátott fokhagymát pucolni a másnapi disznóvágáshoz. Gondolataiba merült, de keze szaporán járt. Nagy a disznó, sok fokhagyma kell. Észre se vette, hogy Isti belépett az ajtón. Az meg csak állt, mint akit megbabonáztak és nézte a fiatalasszonyt, aki kiejtette kezéből az utolsó gerezd fokhagymát, amikor megpillantotta őt az ajtóban.
– Megijedtél? – kérdezte hamis mosollyal a fiatalember –, ne félj, nappal nem eszem asszonyhúst...!
Erzsi úgy tett, mintha sürgős dolga akadt volna és ki akart sirülni a konyhából, de a fiatalember elállta az útját.
– Hova futsz? Végezd a dolgod, mert látom, hogy van, és ha úgy gondolod, adhatsz valamit ennem is, mert farkaséhes vagyok!
Ő szótlanul kiszolgálta és folytatta elkezdett munkáját.
– Minek az a temérdek fokhagyma? Ördögűzés lesz? – próbálta tréfára fogni a szót Isti, mert látta, hogy Erzsi nem bírt felengedni. Aki végül erőt vett magán és egy szusszanásra elmondta, hogy az apja azt üzeni, hívjon böllért és készítsen elő mindent, mert holnap levágják a disznót.
– Jól van, úgy látom, még se vitték el teljesen a madarak a hangod! S mikor határoztátok el a disznóvágást?
– Ma.
– Köszönöm a részem! – mondta ifjú Bartha, amikor befejezte az ebédet, és ismét feléje küldte azt a nézését, amitől az istállói találkozáskor is elöntötte a forróság az Erzsi lelkét.
– Megyek a böllérhez – szólt, és kilépett a decemberi fehérségbe. Otthagyta az asszonyt kétségek közt vergődve.
A sötétség korán belepte a falut. Bartháék épp vacsoráztak, amikor szerényen kopogtak az ajtón.
– Édesanyám azt üzeni, Erzsi néni jöjjön át ma este Róza nénjéhez a kalákába, törökbúzát hántani! – hadarta egy vékonydongájú legényke. Erzsi szemében idős Bartha számára eddig ismeretlen fény lobbant.
– De... én... én nem tudok... – nézett riadtan emberére.
– Menj csak – mondta idős Bartha István –, én vigyázok a gyermekre! Erzsi lámpást gyújtott és elindultak. A kalákás házban sült krumpli párája terjengett, amely összekeveredett a sarokban felhalmozott kukorica csuhéjának édeskés illatával. Amikor Erzsi belépett az ajtón, hírtelen csend támadt és az ott lévők arcán meglepetés suhant át, amitől ő egy kicsit zavarba jött. Idegen volt a ház, idegen ő is a faluban. Amióta idős Bartha István feleségül hozta, a rokonságon kívül senkinek se lépte át a küszöbét. A háziasszony észrevette Erzsi zavarát, és jó szívvel köszöntötte:
– Isten hozott házunkba, Erzsi, ülj le nálunk!
Leült az őt megillető helyre az asszonyok közé és a jelen lévők folytatták a hangoskodás. A fiatalok sikamlós tréfákkal csipkelődtek, az idősebbeknek többet járt a kezük, mint a szájuk. Ebbe a vidám hangulatba Isti észrevétlenül lépett be. Kabátját szegre akasztotta, rá bundasapkáját, és hangos „Jó estét!” köszönt a kalákázóknak.
– Gyere, Isti, ülj ide mellém! – kapták fel a fejüket a falubeli lányok a belépő fiatalember láttán.
– Hogyne, inkább mellém! – kacérkodtak vele kórusban.
Ő azonban, mint aki nem hallja a feléje röpködő kihívásokat, körülnézett. Szeme felvillant. Erzsit látta a sokaságban, akinek figyelmét, úgy tűnt, nagyon lekötötték a kukoricacsövek. Isti elvett egy kisszéket és leült a sarokba, ahonnan jól láthatta az asszonyt.
– Megsült a pityóka! – kiáltotta a háziasszony. – Itt a só es! Egyétek jó étvággyal! Kivette a nagy tepsit a lerből és középre tette egy székre. Előkerült egy kancsó káposztalé is. Egymásnak dobálták a forró krumplit, s aki nem volt elég gyors, annak megégette a tenyerét. Kihallatszott az utcára a lányok visítozása. Gyorsan fogyott a krumpli, vele a káposztalé, miközben vége-hossza nem volt az élcelődésnek, a kétértelmű tréfálkozásnak. Nemsokára elfogyott a fosztani való törökbúza is.
– Mára ennyi vót. Köszönjük a kalákát! – jelentette ki a házigazda. Ebből mindenki megértette, hogy ideje hazamenni. Odakint a friss hó látványa fokozta a fiatalok jókedvét, s olyan hógolyózás és mosdatás indult, hogy a lányok sivalkodása felverte a falu csendjét.
Erzsi hárászkendőjének védelmében szaporán taposta hazafelé a friss havat.
– Hova szaladsz úgy, mint akit kergetnek? – hallotta meg a háta mögül a jól ismert hangot. Lelassította lépteit. Isti melléje lépett és gyöngéden megfogta a karját, de Erzsi távolabb húzódott tőle.
– Ha nem állsz meg egy szóra, megmosdatlak...! – mondta nevetve a fiatalember.
Erzsi megállt. Isti lámpájával az arcába világított.
– Azt hittem egy vénasszony után futok! Most látom, ki áll itt előttem a nagy hóban…
– Ki? – feledkezett meg Erzsi egy pillanatra félelméről.
– Te állsz itt előttem, Erzsi. Úgy állsz itt, mint egy űzött vad, akit a saját lelkiismerete üldöz. Felém üldöz Erzsi, és én várlak. Addig várlak, amíg hozzám nem menekülsz – mondta ügyetlenül ifjú Bartha István. Erzsi csak állt némán, mit is válaszolhatott volna ezekre a szavakra.
– Reszketsz, mint egy nyárfalevél... – szólalt meg helyette a legény és magához ölelte az asszonyt mind a két karjával, mintha védelmezni akarná őt a hidegtől, és saját magától. Erzsi most az egyszer nem rebbent el, hagyta magát megölelni. A férfi mellébe fúrta jéghideg arcát és úgy álltak, egy pár pillanatig, míg csillapult lelkükben a küzdelem.
– Először menj be te, osztán bémegyek én es – súgta az asszonynak amikor a kapuba értek.
Már rég az ideje, hogy Erzsi nem aludt olyan jól, mint ezen az éjszakán. Lelke valamelyest megnyugodott. Most már csak hagyni kell – gondolta –, hogy az idő elhozza azt, aminek el kell jönnie. Mert egyszer csak oda vezeti a sorsa, ahol a helye van...! Ezt értette ő az Isti szavaiból az este.

Folyt. köv.