Termékeny,
lágy öl ringat,
élet van benne,
bucskázó hullám,
nap-szőtte fénynyalábok.
Fodrozó mélység,
harmat-eső-permet
könnyezüstje hull.
Látod,
partok közt fürdik,
így tisztul a lélek.
Veled,
Velem.
Te itt,
én meg ott.
Minden csepp
vérünkből gyúrt
csordultig teli massza
lüktető, vad hömpölygés,
gyámolító habfodor.
Épít, rombol,
visz, terel felsejlő
vágyak közt a lét.
Kudarcos sikerek,
sikeres kudarcok
ízlelgetik hajdan volt
csaták zaját,
hordalékát a múltnak,
Parti füzek,
szomjas juharfák
homokágyba gyökerezett
álmait repítik a tengerig
suhogva átszelve
az ősi rögöt,
mint éhező szájnak
kenyeret a kés.
Csendes alázat,
sziklákat őrlő vad
zuhanó őrület ez,
mennybéli utazás.
Fenn havasok égi násza,
lenn, beszűkült katlanok,
tengerszemnyi varázsa,
földalatti lebegés.
Nap-szelíd hajsza a sors,
hullámok románca szédít,
míg éltető nedvek
engedik.
Látod,
tenyeredben forog a Föld.
Te itt, én meg ott.
A folyó elválaszt,
a híd összeköt.
Láthatatlan kereszt
lelkünkben a hit.
Mikor nincs, akkor éget.
Őrizzük megrögzötten
ezt a nincstelenséget
szomjazón, gazdagon,
mert nem hinni jobb,
s álmot szőni könnyebb,
ledobni a terhet,
mit ránk rakott a Föld
s hisszük, hogy várnak.
Téged.
Engem.
Valahol.
Ha átérünk egyszer
a túlsó partra...
Mert mi vagyunk az élet,
s minden, ami mozgat,
vagy sorvaszt,
előre visz,
ha akarjuk.
Bennünk buzognak fel
patakok, erek
s hitünktől duzzad folyóvá,
hogy a tengerig érjen,
mi szabunk irányt s határt,
minket fog körbe
s minket szel kettébe a világ,
keblére is ő ölel majd,
mint árnyát a fény,
áthasítja bíbor palástját
s földre-hullt kedveséhez
önmagába visszatér.
Elringatja medrét, partjait.
Veled.
Velem.
Építs...
hidat, utat hozzám,
ahogy hozzád építek én.
Minden készen áll.
Csábít, vonz a túlpart,
alap, ív, pillér
sikong, kiált, hív,
hogy gátak mögül kiláss
s ami fáj, félretedd.
Szomjas vagy,
ajkad cserepes,
tiszta szóra vársz
s ha kell,
véredből építsd fel életed,
hogy Istenig
felérj.
Tenyeredben forog a Föld.
A folyó elválaszt.
A híd összeköt.
A híd összeköt.
___________________________________