ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Bevallom, nemigen szoktam a tömegközlekedést igénybe venni. Mint ilyennek, akár egy csecsemőnek minden új.
Kicsit csodálkoztam azon, amikor hossz évek kihagyása után ismét metróra szálltam. Kárpitos ülőhelyek, hirdetések, újság, csak kapkodtam a fejem. Cseppet sem értettem barátnőm rosszalló pillantását, amikor lelkendezésemnek hangot is adtam. Történt ez kissé hangosabban, főként az álmélkodás miatt, így a körülöttem lévők körülbelül olyan tekintettel méregettek, mintha egyesen öt fülem nőtt volna, netán ott, szemük láttára változtam volna férfivá.
Hamar kiderült az ok is, amikor barátnőm közölte, hogy ennek majd öt éve, de, még az is lehet, hogy tíz. Utazó társaim heves fejbólogatása jóváhagyta az esetet.

Néhány év múlva majd szóról szóra történt meg az eset. Akkori programunk okán ismét a tömegközlekedés szolgálatait kívántam igénybe venni. Hosszas tanakodás után megszerveztük a legrövidebb utat, ami a városon át Budáról Pestre vesz. Mint egy turista, csak kapkodtam a fejem, hisz komplett városnéző programon vettem részt. Autósként, elmaradnak ezek, mivel megosztott a figyelem több tevékenység között, úgymint a rádió, a közlekedés, a szomszédos autók, esetleg a benne ülők, egy-két gyönyörű épületrész, megannyi dolog kerül ugye ekkor elő. Szóval, megígértem magamnak, hogy időnként az 105-ös ( remélem, jól emlékszem) utasa leszek, csak következő alkalommal egy útikönyv társaságában. Őszintén sajnáltam, hogy nem az a sofőr volt éppen soron, akiről még a rádió is mesélt, hogy utaztatása során mindenféle információval, humorral, mosolyt csalogató módon viszi a céljuk felé utasait.

Úgy adódott, hogy átgondolva a Belváros közlekedését, az autót megfelelő helyen parkoltatva, ismét belemerültem a tömegközlekedésbe.
Tulajdonképpen tetszett is a dolog. A villamos jó meleg. A nap is ki-kisütött, így először a korábban megszokott (hisz azért Budán időnként használója vagyok ) útvonalon lévő gyönyörűséges épületek csodálatába merültem bele. Még kislányként, majd anyukaként is volt mindig egy játékom, amit a fiamnak is átadtam. Kiválasztottunk egy számunkra akár csak érzelmi okból is tetszetős épületet, vagy számoltuk, hogy hány ablakban tűnik fel karácsonyfa, vagy pusztán indok nélkül akarnánk magunknak a látottakat.
Máig rajtakapom magam, hogy a Vadaskerti úton lévő villáknál a stipi-stopi játékot játszom, csak már azonnal forog is a kerék, s már azt nézem, hogy azt a zsalugátert hogyan hoznám eredeti állapotába, azt a festett falat miként varázsolnám ízlésesen újjá, hogy a lerobbant villát hogyan próbálnám hasznosítani. A végén már az EU-s pályázatokat böngészem. A hangosbemondó hoz vissza a valóságba, Moszkva tér, megérkeztem.

A metró huzatossága az idők során mit sem változott. Mégis valami furcsa nyugtalanság vesz rajtam erőt, ami már-már depresszió felé sodor.
Nem értem.
Nézem a hosszú lépcsősort, s rögtön rájövök. Semmi mást nem látok, mint csupa fekete-szürke embereket. Már kirívónak hat a barna is. Sehol egy mosoly, csak közömbösség, üres, fásult tekintetek. Még a hajuk is olyan egyen forma… barna, barnás, fakó.
Mintha egy rossz sci-fi filmbe keveredtem volna, valahová a következő generációk hozta robotok közé. Majd mindegyik bemadzagolva, ki-kiszűrődik némi zaj, esetleg zene.
Bambán maga elé meredve süllyed le, egyre lejjebb a mozgólépcsőn, hogy kicsit később is csak a huzat hozzon némi mozgást a letargiájába.
Már értem, hogy időnként miért fordulnak kérdő, csodálkozó tekintettel felém.
Egészen egyszerűen kilógok a sorból. A zöld bőrkabát egyenesen lázít a rezes hajjal. Körülnézek, s észreveszem egy piros kabátos nő piruló nézését… Valahogy tudjuk, összetartozunk, mi renitensek, akik látható módon nem vegyülnek bele a robot világba.

Másnap már előre eltervezett figyelemmel nézem a környezetem. Komplett statisztikák futnak a fejemben.
A villamos, ami a zöldövezetből visz a városi kőtenger felé, még csak-csak. Ott még látok embereken egy-két színt, mind az öltözéküket, mind a kinézetüket illetően. Belemerülnek az olvasásba, esetleg tervezik a napjukat, némi telefonbeszélgetés is szűrődik át, illetéktelen fülekbe.
Előttem egy ifjú pár ül. Megdöbbenek. Isten ments, hogy elfogult legyek fiús mamaként, de mégis jólesőn pihen meg a tekintetem a fiún, míg a párján inkább a megdöbbenés miatt. A fiú udvarias, kedves, de a lány olyan szürke, érdektelen, hogy legszívesebben felsikoltanék, hogy te szerencsétlen… hogy lehetsz ennyire fa, nőiséged meghazudtolója, beletörődött, fáradt, mosolytalan? Mi lesz ezzel a fiúval, veled, az életetekkel?! Persze, visszafogom magam, csak a szemem beszél… el is kapja rólam rögtön a tekintetét.
Hirtelen arra eszmélek, hogy a fiú pattan, hisz egy bébinek látszó csomagocskával felfegyverkezett mama száll fel. A bugyorból nem is látszik igazán két-három rózsaszínű bojtocskánál több. Mégis, olyan finom harmónia, annyira édes jövő tölti be a teret, hogy látom már, nem csak én mosolygom, hanem a környezetében majd mindenki próbálja megfejteni szelídült,mosolyra fordult arccal a csomag rejtélyét.
Egy hónapos a pici, tudjuk meg, egy idősebb hölgy kérdésére.
Nézek a Fa-kisasszony, bocsánat asszony felé, arca mit sem változott, semmi érdeklődés, báj nem keretezi. A fiú arcán csendes mosoly terül szét….
Nem értem én ezt.
Nézem a metrón a sok megkeseredett fekete-szürke embersereget, keresem a tekintetüket, s rémülten tapasztalom, kezdek betörni a sorba. Hiába a piros kabát, a színes világ, mintha vennék el a levegőt, olvasztják le a mosolyt.
Azt hiszem, burokban élek.

2010-10-05

13 Macy Grey Don’t Forget Me
http://www.youtube.com/watch?v=3uj9luielIE