Megfagyott csendek páncélja lóg
az amorf est fogasain
a csupasz ág-bogakon
égnek meredő göcsörtök közt
feszülő köd
dermedt füvek roppanó sikolyát
szívja magába
gomolygó homályban lépkedek
lámpák fakó fénygömbjeinek csüngő
sátra telepszik rám
húzza vállamat a kabát
és sokadik januárom súlya
sodor magával az idő
végtelenbe vesző szőnyegén
siklanak mellettem a zenélő szobrok
fázó suttogásai
a löszfal csorba lépcsősora
csábít a mélybe
a jégálmát álmodó Duna ölébe
hol a csillagok könnyel
festették neveink az éj vásznára
a parti torony néma mementó
fárosz csapongó látomásaimon
rideg vasak közt élő
időtlen ajándék
örök nyár vagy itt bennem
felsejlő párás hajnali csók
harmatcsepp a hajadon
naptükör szemed szememben
a jövőt fürkészi
elmúlik-e az érintés selyme
fakaszt-e még könnyet a gyönyör sóhaja
rajzol-e a Hold ezüst ujja
sima hátadra
roppan a hó, zajszilánk
karcolja jégkék tükrömbe
a homály szürke árnyait
nyitott szájjal les
a jelen káosza
az elbukót felemészti
az emlékek sodra
úszik velem a ma a ködben
vonszol a téllé visszaváltozó tér
a kabát ráncai olvadt
kristályok levét kortyolják
a füstkeretbe foglalt városban
megint itthon vagyok
alvó ablakok közt ébren
egyedül…