,
Szelíd szomorúságok
hegyormán túl
tágul a völgy,
holt idők fénye hív.
Emésztő mélybe hull
az üszkös Napkorong.
Álomragyogás
vesztőhelyeim.
Bekopog anyám
simogató kézzel.
Hozza a világ
átszűrt melegét
vésszel dacolva
fáradt ujjai közt.
Benéz hozzám
minden este,
hogy elköszönjön.
Nekem
ennyi öröm elég,
hogy láthatom.
Lángra kapok tőle
-napra fordulttól-
könnyet fakasztó
felhők árnya,
hogy belehaljak közben,
mint sose volt
kései harangszó
a korai
szomorúságba.