Kavics
A tengerparton láttam meg. Egy volt a sok közül. Valamiért mégis éppen őt emeltem fel.
Tenyerembe szorítottam. Hűvös volt, gömbölyű és sima. Lassan szétnyitottam a kezemet. Ott feküdt, narancsszínű hátát barna minták pettyezték. Ahogy a nap felé tartottam, helyenként kristályosan megcsillant a felülete.
Lassan közelítettem a szememhez. Állta a pillantásom. Hány éve heverhet itt a parton, erre a percre várva? Évszázadok vagy évezredek óta? Még régebben? Tapostak-e rajta békésen legelésző dinoszauruszok? Vizsgálgatta-e kíváncsian bozontos szakállú, világgal ismerkedő ősember? Meneteltek-e fölötte halálba induló katonák? Látott-e hosszú fürdődresszes, napernyő mögé rejtőző lányokat? Vajon hány milliószor csaptak át rajta a hullámok, amíg szilánkosra tört szikladarabból ilyen csodálatosra csiszolták? Hány, hozzám hasonló gyerek emelte fel, csodálta meg, dobta arrébb?
Magam sem tudom, miért, de a fülemhez emelem. Süket csönd. Mégis hallani vélem a dinók üvöltését, a barlang előtt lobogó tűz ropogását, az ágyúk fülsiketítő dörgését, a kisasszonyok csiklandós nevetését. Mintha mindezt magába gyűjtötte volna. Régmúlt idők hangja, tovatűnt napoknak fénye. Születés, halál, amelynek tanúja volt. Tudás, amelyet örökre magába zárt.
- K. Kata D. alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges