Kazlak
Szemét
lehunyni rest,
ágy szélén roskadtan
hunyorog az álom,
festéke megcsúszik,
fakó valóságon
dadogó ecsettel
csillagot keres
az est fia.
Ha szabadon
eresztenéd a csendet,
köréd gömbölyödne dalolva
mind az erdő,
ringatna,
akár esendő dajkálja
fagyott markában horpadt
fazekát.
Lazíts,
én kapaszkodom,
ha olykor levetne
is a világ fala.
Nyílik és bezárul
látod, az ablak,
mi, kint rekedtek,
épp olyanok vagyunk az utcán,
mint akik bent,
a nagy házban vacsorához
készülődnek,
találkoznak olykor vézna
valóságaink.
Most csillagos a csend,
azt mondják,
jövőnk rajzolja odafent
a fények megfelelő
sora,
felnőni kénytelen
az ember,
nincs ott semmi sem,
csak kő és gomoly…
arcodon színtelen nyugalom,
felgyújtott kazlak,
világítunk egymásnak,
míg a nap pihen.
- Nagy Horváth Ilona alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges