ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A szoba szürkésfehér, bizonytalan fényben derengett, amikor felriadt. Alig pirkadt még, a kertnek az ablak négyszögébe szorult darabja ködös párába burkolódzott. A telefon kijelzőjére pillantott (a vénséges vén, rekedt vekkert rég száműzte már): hajnali három, a rémálmok ideje. Tekintete most az ágy vége felé mozdult, és a szíve hatalmasat dobbant.
 
Valaki ült az ágy szélén, és őt nézte. Arcvonásai kivehetetlenek voltak, csak sziluettje rajzolódott ki a hátulról érkező, derengő hajnali fényben. De ott volt, ehhez kétség sem fért.
 
Becsukta a szemét, mint mikor az álom és ébredés vékony mezsgyéjén egyensúlyozunk és szívesen visszatérnénk az álom világába, hogy be tudjuk fejezni..., hogy befejeződjön a történetünk. De most hiába szorította össze szemhéját, hiába kereste erőlködve a választ az iménti borzongtató kérdőjelre - túl izgató volt a tapasztalat, semhogy békésen visszalökje az álom világába. Hirtelen jött a rémisztő, fagyos felismerés: nagyon is az “itt és most” az egyetlen, félelmetes út. Óvatosan -Miben is reménykedve?... hogy talán mégis?...illetve mégsem?...- résnyire nyitotta a szemét. Ott volt.
 
Pupillái kitágultak, akárha kábítószerrel élne. Teherként nehezedett rá a tény, hogy eszköztelen.
 
Oly nagyon, mint amikor pár hónapja hírtelen kegyetlenséggel elvesztette imádott Nagyapját.
 
Napokkal halála előtt még beszéltek, s a bölcs öreg lelke ismét (mint már annyiszor ) kinyílt felé. - Jó csapat vagyunk mi ketten... - mondta, megerősítve a szövetséget, ami kimondva-kimondatlanul, de évtizedek óta töretlen volt...
 
- Túl kell élnem ezt a napot! - hasított bele a felismerés. Nem lehet rosszabb, mint már számtalan, ami már rég a múlt - és azt is túléltem. A kérdés csak az, hogy Te velem tartasz-e - nézett a szemközti asztal felé, s bár sötét volt még, de tudta, hogy ott mosolyog egy arc a karcos üveg mögött. - Hülye egy helyzet, amikor az ember egy fotóhoz beszélget, főleg sötétben - gondolta, remélve, hogy még nem vesztette el teljesen az eszét. - Hát akkor előre! - bíztatta magát - ha kell, ma még tüzes vasat is nyelek, de túlélem!
 
Másodpercekbe telt csak, mire mindezt végiggondolta. Ám e néhány pillanat, no meg a sokkoló élmény az álom utolsó foszlányait is elkergették. Olyan éber volt, mintha legalább két méregerős feketét ivott volna, agya maximális sebességre kapcsolt.
 
Valóság, amit az előbb látott? Talán mégis álmodik. Elvégre ez volna a legésszerűbb magyarázat, mondhatni, az egyetlen ésszerű. Hát persze, járt már így máskor is! Nem kell annyi horrorfilmet nézni. Meg a negyedik pohár bor is felesleges volt este, most aztán mehet ki az éjszaka közepén. Lábával a papucsa után tapogatózott, mert a lámpát valahogy nem akarózott felkattintania. Az maga lenne a bizonyosság...amíg a szürkület jótékony homályba burkolja a szobát és eltompítja a valóságot, bármit képzelhet. Addig még, mint Schrödinger azt a bizonyos zárt dobozt bámulva, hiheti, hogy él benne a macska, de éppúgy azt is, hogy nem. Mint Schrödinger macskája: valóság az az árny, vagy csak a képzelete szüleménye...
 
Nehézkesen felállt, és lépett egyet az ajtó felé. E pillanatban azonban, mintha valóban egy horrorfilmbe került volna, rettenetes, rekedt üvöltés hasított az éjszaka álmos csendjébe. A pániktól mozdulatlanná merevedve, kimeredt szemmel nézte, amint az alaktalan árny fürgén elinal, és egyetlen kecses lendülettel kiveti magát az éjszakára nyitva hagyott ablakon. Hosszan elnyúló test, kígyózó farok...Brutus, a szomszéd kandúrja. Máskor is belopakodott már éjszakára, az ágya előtti puha szőnyeget választva hálóhelyül. Ezúttal vesztére: alaposan rátaposott a gyanútlanul alvó állat érzékeny mancsára.
 
- Schrödinger macskája...- mormogta félig bosszúsan, félig mulatva. Az ágyán ülő alak pedig, döntötte el magában, nyilván képzelete szülemenye. Vagy talán éppen Brutust látta. Most, hogy a hajnal érkeztével az eddig sejtelmesen motozó árnyak lassan alakot öltöttek, és a sötétségből kirajzolódott a ruhásszekrény meg az asztal meghitten ismerős sziluettje, nevetségesnek érezte az egészet. Csupán önmaga megnyugtatása miatt pillantott ismét az ágy vége felé.
 
Az ágy, természetesen, üres volt. Senki nem ült rajta. Megnyugodva, bár - maga sem tudta, miért - némileg csalódottan bólintott. Hat persze. Álom volt.
Visszafordult az asztal felé. A világ hirtelen a feje tetejére állt. Ott állt az árny, csendben, és őt nézte.
 
Nagyot nyelt. Szüksége van valamire, ami normális, olyan, mint máskor. Kibotorkált a konyhába, vizet forralt. Persze, ma sem fog sikerülni a kávémentesség. Egyszerűen kell, pedig mindenki azt mondja, hogy jobb lenne nélküle... jobb lenne nélküle? Vagy rosszabb, igen, az is lehet, hogy rosszabb. Na tessék, itt állt megint, a vízforraló mellett élete legnagyobb kérdésével, ami a szélrózsa három, az idő negyedik és a képzelete végtelen számú dimenziójából bombázta az agyát: A JÓ és a ROSSZ. Drága nagyapjának is pont akkor kellett elmennie, amikor már majdnem mondott valamit. Mit is vajon…? Pedig akkor is érezte, hogy ez a lényeg, próbálta memorizálni, de nyilván éppen az Esszencia a legillanékonyabb.
 
Az éhgyomorra felhajtott kávé és a nyomában járó gyomorégés ismét eszébe juttatta, hogy nem ártana csökkentenie a napi koffein-mennyiséget. „Butaság – szállt vitába magával -, ha nem főzöm le a reggeli adagot, talán fel se kelne a nap.”. Valóban: a levegőben úszó kávé-illat, a kotyogó rekedt hörgése, az antik meisseni porceláncsésze (anyai örökség, utolsó darab a készletből) finom érintése a bőrén hozzátartozott a reggelekhez. Ráadásul ma tényleg rengeteg tennivaló vár rá, nem mindegy, hogyan indul a nap – az utazás napja.
 
A hálószoba felől halk motozás hallatszott. – Biztosan Brutus az! Szólni fogok a szomszédnak, hogy zárja be éjszakára, nincs itt annak a macskának semmi keresnivalója – morgolódott. „Mi a fenének beszélek hangosan? Úgysem hallja senki. Mint aki bedilizett, komolyan mondom. Először az az alak az ágyam végében, most meg már ez is…” Ám nagyon is jól tudta, hogy Brutus emlegetésével azt a ki tudja, honnan érkezett meggyőződését akarta elűzni, ami immár állandó társául szegődött: hogy a hajnali látogató egyáltalán nem a képzelete szüleménye. És nem is álomkép. De akkor mi? A racionális és a szürreális határmezsgyéjén egyensúlyozva Brutus nevének emlegetésétől várta a megnyugtató, mindennapos, hétköznapi megoldást. Talán, ha hangosan kimondja azt, ami az egyetlen ésszerű magyarázatnak kínálkozik, sikerül a megszokott felé billentenie a valóság nyelvét.
 
Tett egy lépést az ajtó felé, majd megtorpant. Még nem megy be. Legjobb, ha először lehozza a bőröndöt a padlásról. Majd ideteszi a konyha közepére, és ami eszébe jut, beledobálja. Mindig így szokott csomagolni.
 
A padláson ezernyi porszem és örökre elfeledett tárgyak illata szállt a levegőben. A nagybőrönd volt elöl, amíg János itt volt, mindig ezt használták. De János nincs már, neki pedig bőven elég a kicsi, piros, merevfalú. Nagyapától kapta, az első „nagylányos” táborra, a gimnáziumot megelőző nyáron. Hol lehet vajon? Évek óta nem használta.
Nagyapa. Milyen furcsa, hogy megint eszébe jutott.
 
A kisbőrönd a gerendák mögül került elő. Levonszolta a létrán, gondosan leporolta. A cippzár hibátlanul működött, a cikkanó hang visszaidézte azt a hajdanvolt, gondtalan nyáreleji napot, amikor nagypapa, bajusza alatt somolyogva átadta ezt az önállóságot, tábori kalandokat, részegítő ifjúságot megelőlegező ajándékot. Ez volt az első igazán nagylányos holmi, amit a fehér térdzoknik, szigorú rakott szoknyák, nyakig zárt, keményített gallérú blúzok után kapott. Nem véletlenül vigyázott rá ennyire: kamaszkorának, a tovatűnő fiatalság felhőtlen nyarainak, az első csóknak, az első szerelemnek volt néma tanúja a bőrönd.
 
Dudorászva lépett a szobába. Első pillantása a fotóra, János fotójára esett. Hunyorítva áll a stégen, a hevenyészett fakorlátnak támaszkodva, és mintha éppen őrá nézne, oldalra hajtott fejjel, szemét kezével ernyőzve a tűző nap elől. Furcsa. Az előbb, amikor félálomban a képet szuggerálta – Velem tartasz? Vagy tényleg nem látlak soha többé? – mintha nem egészen így állt volna. A meglepetések reggele ez a mai.
 
-Nem csak ez a reggel. Az egész élet meglepetés. Nem jöttél még rá? Épp ez benne a szép: azt hiszed, kezedben tartod a sorsod, tudod, mi lesz holnap, honapután meg azután, aztán egyszer csak történik valami, és.. – Nagyapa hangja volt, kétségtelenül, ezt a hangot nem lehet elfelejteni. Oldalra kapta a fejét. Nagyapa a kályha mellett állt, hátát a hűvös csempéknek döntötte, mint régen, életében, amikor a derekát egyengette. Meg kellett volna ijednie, hiszen nagyapa meghalt már, és most mégis itt van, szemében mosolygós szikrák táncolnak. Ráadásul a ki sem mondott gondolatára válaszolt az előbb. De nem érzett mást, csak melegséget és boldogságot. A helyzet szürrealitása sem zavarta már. Miért kellene tudnia, értenie, hogy került ide Nagyapa? Azt se tudja, ő se, más se, hogyan keletkezett az élet, miféle törvényszerűségnek engedelmeskedve kapaszkodtak össze az első fehérjemolekulák. Mégis él.
 
-Miért jöttél vissza? – nyögte végül. Annyi, de annyi kérdés közül pont ezt a legbugyutábbat mondta ki.
 
-Nem jöttem vissza. Ahová én mentem, onnan nincs visszaút. Csak te gondolod, hogy itt vagyok. És emiatt tulajdonképpen itt is vagyok. Valamiért ez most fontos neked.
 
-De miért?
 
-Azt neked kell tudnod. Talán amiatt a félbeszakadt beszélgetés miatt. Pedig amit akkor nem mondtam el, azt már soha többé nem fogom. De talán mégis segíthetek.
 
-Nem hiszem…tudod, János elment. Elhagyott. Vagy én hagytam el? Mindenesetre engedtem elmenni. Hibázott, és én nem tudtam megbocsátani. Azt hittem, erős vagyok, túl leszek rajta. De minden percben hiányzik.
 
-Mi lenne, ha ezt elmondanád neki?
 
-Dehogy mondom. Ha akar, majd visszajön.
 
-Akkor legalább adj neki valami jelet. Tudod…én is elmentem egyszer. Elhagytam nagyanyádat, mert azt gondoltam, másvalakivel jobb lesz…dehogy lett jobb. Fél év múlva kullogtam volna vissza, mint a kivert kutya. De nem mertem. Ő meg azt hitte, boldogan élek azzal a másikkal…mindketten szenvedtünk, én itt, ő ott. És talán így is marad, ha egyik este nem iszom kicsit többet a kocsmában. Akkor a lábam magától fordult a régi ház felé. Még mielőtt meggondolhattam volna, bezörgettem. Nagyanyád kijött, végigmért, nem szólt egy szót sem, csak sarkon fordult és bement. De az ajtót nyitva hagyta…Mire beértem a konyhába, már ott párolgott a leves az asztalon. Életemben olyan jót még nem ettem. Aztán leéltünk együtt még harminc évet…soha nem mentem el többé.
 
-Hát János nem jött vissza. Igaz, ő nem jár kocsmába. Antialkoholista.
 
- Ketten vagytok ebben a játékban. Ha ő nem lép, akkor lépj te. A lényeg, hogy egyikőtöknek engedni kell. Hívd fel! Menj el hozzá!
 
- Azt nem, de jelezni próbáltam már…ma délután elutazom. Olyan helyre megyek, ahol sokszor voltunk együtt. A szobák kétágyasak, az autóban bőven van hely... Nem beszéltem vele, de tettem róla, hogy megtudja: megyek. Ha akart volna…jöhetett volna ő is. De nem jelentkezett. Pedig annyira vártam! Mit tegyek?
 
Nem érkezett válasz. A szoba üres volt, az ágy végében senki nem ült, a kályhának sem támaszkodott az öröktől fogva ismerős, görnyedt alak.
 
Az asztalhoz lépett, felemelte a fotót, és határozott mozdulattal a fiókba tette. Nincs helye az életében, nincs helye az asztalán sem. Órájára nézett: sietnie kell, hosszú az út, jó lenne, ha délre odaérne. És még be sem csomagolt. De jó, hogy a piros bőröndöt legalább már lehozta.
A piros bőröndöt?...De hiszen az a bőrönd már sok éve elveszett. Igen, Olaszországba menet a repülőn, amikor cserediákként utazott Milánóba. Nagyon megsiratta. Akkor hogyan hozhatta le a padlásról? És nagyapa? Ő vajon hogy került ide? - teljesen összezavarodott. Puha érintés a karján…kinyitotta a szemét. Reggel volt, porszemek táncoltak az ablakon beköszönő napsugárban, Brutus pedig kedveskedve dörgölőzött hozzá. Istenem, legalább az ágyra ne jönne fel…
 
Tehát csak álom volt. Utazás előtt mindig rosszul alszik. Ennyi sületlenséget összeálmodni.
Felült, nyújtózkodott. Valaki ült az ágy szélén, és őt nézte. Arcvonásai kivehetetlenek voltak, csak sziluettje rajzolódott ki a hátulról érkező reggeli verőfényben.
 
A deja vu érzés fojtogatta.
 
-Tessék a kávéd, tudom, anélkül nem indul a nap –nyújtotta János a csészét, a meissenit. – Csak nem gondoltad, hogy egyedül fogsz utazni? Gyere, csomagoljunk, már elővettem a nagybőröndöt.