ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

I.

Hogyan kell szeretni s nem szeretni?
Meddig ég a láng kiolthatatlan?
Oly mély-e a lélek - szörnyű katlan -
Hogy súlytalanságom elfeledni

Bűn és átok, míg van kit keresni
Tükör mögött, múló, halk szavakban?
Itt állok, és part a parttalanban:
Szegett szárnyaid szabad szeretni,

Ha nincs, ki túlélné a zuhanást
A poklokba, hogy ott üdvözüljön.
Lehetsz bor, kenyér, lehetsz ködpalást,

Hogy mögötted a nap ha néha feljön
- Öröklétet áltató csillogás -
Szemedben ént, Istent üdvözöljön.

II.

Ránehezül pille-könnyű árnya.
Nézi: percből öntött orgiák,
Öröklétért ösztönzött imák,
S mire világít, ha kigyúl a fáklya?

Ő fénylik. S ölekbe Istent látva
Közös tükrünkből néz majd vissza ránk,
Mert emberek vagyunk, s fent van hazánk.
Bár botorkál, és törött a szárnya,

Ím: álmokból varázsol új eget
- Áldott árva, múlandó mostoha -
Felejtve fúj odébb egy felleget.

Felnéz néha, s teremtő mosolya.
Mert meghal, halhatatlanná lehet.
Csak azt, hogy miért, ne kérdezze soha.

III. (Vendégszonett - Babják Krisztián)

Nem akarom újra imádni, mi elhullt,
hazug kéjét átkos, szenvedő gyönyörnek.
Gyűlölöm az álmot. Élvezem: gyötörnek.
Akar, ami meghalt. Feldúl, ami feldúlt.

Megvakít a fény, a végre felfedett út,
túlzó ragyogása áhított tükörnek.
Rettegem: a képek szilánkokra törnek,
azt idézve fel, mi kín volt, s ami elmúlt.

S mindhiába tudtam, éreztem a Szépet,
mindhiába sírok magam ostorozva:
széttöröm a tükröt, szétdúlom a képet,

nem bírhatva mást, csak szállni csillagokba;
emberré zuhanni így tanít a végzet,
veszítve megtalált édenem zokogva.

IV.

Ring a hold fakó felhők peremén.
Ő fent hintázik, mint egyszer hajdanán,
S mint haja régen, most rám omlik puhán
Az éj megpihenve bús kedvesén.

Köd cirógat, mint rég leheletén
Csüngve aludtam el halk szelíd szaván.
A szél, mint otthagyott illat asztalán,
Mert elment: ürességet fúj felém.

Itt állok egy kihalt sikátoron,
Hogy most a némaság meséljen nekem,
S mint akkor, lassan elálmosodom,

Mikor meséltél megdermedt éjeken.
Rég szerettem, ha érzést álmodtam -
Ma éjjel ringass a csendbe, kedvesem.

V.

Sápadt csermely simítja a hátam,
Hűsen csitít, hív álmodott valókba,
Vérszín ragyogást visz rég elhalókba,
Szemekbe: tüzüktől vörös ágyam.

Régi keresztről lógatom le lábam,
S emlékem ragyogom belém marókba.
Ikonként akasztasz ócska sarokba,
Néha térdelsz, s hajaddal borítsz lágyan.

Felnézel majd rám, és sírva kéred:
Hadd halhass elfeledve régi éned,
De hallgatok: hűs csermely hátamon.

Most vörös festék régi falakon.
Szobádban patakká lesz a bánatom:
Tán az enyém, vagy már a te véred?

VI.

S kitárt karokkal állunk a parton,
A változás partján egyes egyedül.
Arcunkra az idő árkot hegedül,
S néhány felhő csak a régi balkon.

A fény még egyszer villan a hangon
Az árny még egyszer a hűs fövenyre ül,
Az idő fáradt, lábadnál kiterül,
Utoljára szól sorsnak képzelt sanzon.

Elérhetetlen tüzet hullámra
Váltva a habokat számolva rideg
Közönnyel paplanra - árra várva

Álmaink feléltük, s szív helyett az ideg:
Lüktet, s mi félünk a víztől: hátha hideg,
S letérdelünk a hűs partján a sárba.

VII.

Nem tudtunk szeretni, s nem szeretni -
Láng nem égett már kiolthatatlan -
Mert hittük, hogy az a halhatatlan,
Ki bőszen mer nyomába eredni

Égnek, mélynek, és mer: rámeredni
Kékre, sötétre, hinni csalhatatlan,
Hogy szép a Szép, s hogy lenn a fenn alatt van -
Világot önképére festeni.

Tévedtünk: az én - illan, mint az emlék,
Mint csók, a tűz, s világunk, a talmi.
Feledtük: a hit - álmunk akarni,

Kékre várni, míg felettünk leng az ég,
És hinni: az álom valóbb mint a lét -
Csak az ember, ki tud Istenbe halni.
__________________________________
Bp., 2005