ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- Már megint hol jár a fejed, Dalmafi? Egyáltalán honnan kaptad ezt a fura nevet?
- Ó Dalmalány, egy tőről fakadunk mi, és mégsem, mert valahányszor rád tekintek, elveszítem a fejem. Te neveztél el így...
- Igen, látom, itt állsz előttem válladon egy szál nyakkal, még azzal sem tisztelsz meg, hogy kugligolyó súlyú fejeddel legalább felfelé néznél.
- Szégyenkezem, Dalmalány, de nem olyan egyszerű egy ilyen lezuhant fej helyváltoztatása...
- Miért szégyenkezel, talán nem láttál még alulnézetet?
- De, Dalmalány! Bennem dal vagy ám!
- Ez a te bajod, kis hülye Dalmafi. Képtelen vagy kimondani azt az egyszerű mondatot, hogy, “na kisanyám, hová megyünk, hozzám vagy hozzád?” Bár ilyen selyemnyafiknak talán még a “sehová” választ is ki tudnám adni...
- Dalmalány, a selyemségről nem szeretnék beszélni, de ilyen szövegeket sem mondanék, mert tisztellek. Ó, szépséges vágyódásom tárgya, mint látod, valahányszor megpillantalak elveszítem a fejem és alázuhan.
- Na végre! Kezdesz közeledni a normális beszédhez, hiszen tisztességesen tárgynak neveztél. De miért nem tudsz ilyeneket mondani, vagy hogy is fejeztem ki magad?
- Mert olyan nagyon alpári, Dalmalány. Udvarolnék, szeretgetném a szívedet, átölelném teljes lánylétedet szét nem pattanó, buborékboldogságommal, és egyszer, talán, valamikor, hosszas ostromlás után... Ki sem merem mondani, olyan tisztelettelen... A selyemségről még annyit, hogy nem borotválom a hasamat, a mellkasomat, sőt a lábszáraimon is teljesen ép a szőrzet.
- Pfúj, Dalmafi, a menő srácokon nem lehet serte! Gyorsan pakold vissza a fejed a nyakad tetejére, és gondold át ezt az egészet!
Dalmafi, született Dezső, lehajolt. Dalmalány, született Etelka cipőjéről felemelte arccal fölfelé zuhant fejét és visszahelyezte a nyakára.
- Te sertelen, íme egy serkentő...
Dalmalány odatekert egy csípős pofont, az ismét Dezső ábrázatára.
- Jé, ennek nem esik le a feje!
- Visszanőtt, kislány, odaforrt örökre. Én ódivatú vagyok, a nagymamám mesélte mennyire megdobogtatta a szívét, mikor nagypapa keringőzés közben a lábára lépett.
- Mi az a keringőzés?
- Olyan, mint a körhinta.
- Mondhatnál valami rendes szót is, ezeket nem értem...
- Mindegy. Tánc, talán így felfogható... Lám, nekem önkontroll hiányában, folytonos fejvesztéssel potyogott lábadra a fejem. Már csak múlt időben! Te nem értékelted, de találok helyetted olyat, akinek talán le sem kell fejelnem a cipőjét, mégis örvend majd széplelkű Dalmafiságomnak.
Dalmalány, néhány évtizede azon gondolkodik ott, vajon honnan szedte ennek az alaknak - aki közben nagyapa lett, mert megtalálta a nekiszánt, hűséges párt - ezt az ostoba nevet, és miért? Miféle dolog valakit így nevezni? Ez nem egy normális becenév, még akkor sem, ha a fiú is majdnem ugyanúgy becézte vissza. Nevezhette volna Szendecunminak, vagy Lucemicilinda is, de miért éppen Dalmalánynak?
Az ötvenedik álldogálási évfordulón, megőszült, földig érő hajjal, már nem annyira fiatalon magasba szökkent.
- Jé, megfejtettem! Dalolnom kéne ma, de kinek?