Második rész
Csend siklott át a hullámok felett. Langyos szél borzolta a tó felszínét, ujjait belemártotta a vízbe, és megpróbálta felborzolni a tarkómra tapadt hajat. Nem sikerült neki, de egy apró, hűvösebb hullámot az arcomba hajtott, és az érintéstől felriadtam.
Megráztam a fejem. Kicsit kába voltam még, de megmostam az arcom, és ez jót tett. Lassan, fel-felszisszenve hámoztam le magamról a cafatokra tépett inget, leöblítettem magamról a vért, és a sarat. A sebek, horzsolások fájtak. Tűz égett minden apró karcolásban, nem beszélve a mélyebb sebekről, de a fájdalom jelezte, élek. Össze voltam zavarodva. Még mindig nem értettem semmit, értelmem vásznán óriási lyukak éktelenkedtek.
Kimostam a hajamból is a megszáradt mocskot, hátrasimítottam, és összefogtam Tjem kígyóbőr gyűrűjével, amit még este, az étteremben hurkolt a csuklómra, amikor kibontotta a haját. Arcomat lehűtötte a nyílt víz felől érkező szellő, ott térdeltem a parton, s bár a lelkemben a pokol tüze égett, az elmúlt órákkal küszködő agyamat váratlanul halálos nyugalom szállta meg.
Behunytam a szemem.
Sóhajtottam, kifújtam a levegőt, egymás után többször. Éreztem, hogy megváltozik körülöttem az éjszaka, megsűrűsödik előttem a homály, és az egészet lassan magamba szívtam. Lent tartottam a levegőt, nem is okozott nehézséget, aztán amikor lassan visszaengedtem a lélegzetet az éjszakába, a belőlem kiáramló levegő szavakat generált a torkomban. Halk, morgó szavakat. Megismertem őket! Nagyapám, a törzs Su-na sámánja szokta így hívni a szellemeket!
Koncentráltam. Arcomat a csillagok felé fordítottam, belemerültem azokba az energiafolyamokba, ami minden élő és élettelen dolgot körülvesz. Ki kellett tisztítanom az elmémet, meg kellett szabadulnom minden félelemtől, meg kellett szabadulnom minden érzelemtől. A szellemek csak így tudtak kommunikálni velem.
A torkomból feltörő mély hangok nem úsztak el az éjszakába. Nem keveredtek bele a vízfelszín felett úszó párába. Ott maradtak mellettem, ott lebegtek a homályban, körülvettek a hűvös levegőben. Újabb, és újabb ősi szavak csatlakoztak hozzájuk, s ahogy kántáltam tovább, lassanként forogni kezdett körülöttem a levegő. Éreztem, hogy hozzám érnek a kis fuvallatok, éreztem, ahogy megmozdul a hajam vége Tjem gyűrűjében.
A kavargó szavak megérintettek. Végigsimították a testemet, forgásukból kibontakozott két kéz. Lágyan megfogta a fejem, éreztem, hogy az érintés után remegni kezdek, aztán a szellemkezek kiemeltek a testemből, magukkal vittek a múltba.
Az ősi mondák úgy mesélik, réges-régen ezen a helyen több kisebb folyó találkozott össze, és egy nagy folyammá egyesülve törtek utat maguknak a síkságon a távoli óceán felé. Egy napon a messzi magasságból Égi Kő érkezett. Felizzította a levegőt, elszippantotta a folyók vizét, megolvasztotta a földet, és hosszú útja után megpihent idelent a széles völgyben. A Squwaup, így nevezték el az Égi Követ, szövetséget kötött a Földanyával, hogy nyugalmáért cserébe nem engedi tovább a folyók vizét, és mindig inni ad neki, amikor csak szomjas.
Hatalmas, lefolyás nélküli mocsár született a szövetségből, szigetekkel, tavakkal – többek között a Totik, a Jávorszarvas tóval, aminek a partján most álltam – az Égi Kő, és a Földanya szellemei pedig vigyázták az itteni rendet.
A mi őseink ősei névtelen nomádok voltak. Egymás mellett élő családok, akik a Nagy Síkságról vándoroltak idáig. Itt összegyűltek, megitatták az állataikat, megpihentek és megosztották egymással történeteiket. Ahogyan a sámánok mesélik, a szellemek egy alkalommal álmot bocsátottak az összegyűlt emberekre, és ebben az álomban jelet küldtek. Itt született meg a Squwaup törzs. így telepedtek le itt az eddig különálló családok, és a hosszú, veszélyes vándorlás véget ért…
A Squwaup törzset áthatotta a mocsári szellemek ereje. Ismerték a láp minden mozdulatát, minden lélegzetét. Barátjuk volt a sár és a víz, testvérüknek hívták az összes bokrot és zsombékot. Istenünkként tisztelték a mocsár szellemeit, áldozatot mutattak be nekik. És a szellemek, ha baj volt, megvédték az embereket. Ha a természet szeszélye folytán éhínség köszöntött a vidékre, akkor élelmet adtak, ha tűz tombolt a pusztán, a mocsár befogadott bennünket. Innen származott mindenünk, innen kaptuk az életet, és ide tértünk vissza, amikor a szellemek magukhoz szólította.
Népünknek nem voltak írásos emlékei. Nem voltak kőbe vésett képeink nagy elődökről, nem örökítették meg feljegyzések a régmúltba vesző legendákat. Népünk történetét mindig a Su-na sámánok, a Múlt Őrzői vigyázták. Az ő feladatuk volt, hogy évente egyszer, az Új Életek Kezdetén, az egy hétig tartó ünnepségsorozaton továbbadják tudásukat a következő nemzedékeknek. Ilyenkor tavasszal, hatalmas tüzet rakunk a mocsár közepén fekvő Sunk szigeten, a hüllők szigetén, ahová nem vezetnek utak...
Hirtelen fuvallat riasztott fel bódultságomból, megborzongtam. Fejemben még nem oszlott el teljesen a köd, a gondolatok kavarogtak bennem, de a testemet ismét birtokoltam, érzékeim lassan újra az enyémek voltak. Furcsa, hogy pont most történt meg velem mindez! Eddig csak mosolyogtam a legendákat mesélő Su-na sámán, a nagyapám történetein, s bár majd én is követni fogom őt a Múlt Tudóinak sorában, mindig is kételkedtem szavaiban.
– Fiam, mondogatta Tika Nso nagyapám, Vadászó Sólyom. – A mocsár segíteni fog, ha egyszer bajba kerülsz, és akkor majd megérted mit jelent squwaulpnak lenni. Kívánom neked, hogy öregember legyél, amikor megtapasztalod ezt az erőt, mert akkor az azt jelenti, gondtalan életet éltél. Ám ha fenyegetve érzed magad, bízz a szellemeinkben!
Most pedig fenyegetve éreztem magam. Mégpedig halálosan!
Megint egy szélfuvallat térített magamhoz. Alaposan elkalandoztam. Annyira, hogy közben észre sem vettem, mennyi idő telt el! Hajnalodott.
Keleten megfakultak a fények, az éjszaka erőteljes sötétsége elveszítette éles tónusát, mint a vedleni készülő kígyó a szeme csillogását. Lehűlt a levegő, beleborzongott minden porcikám, és ahogy megráztam a fejem, gondolatok pottyantak a vízbe egymás után. Emlékek szakadtak ki belőlem, látomások szunnyadtak el az ingovány homályában, újabb félelmek ébredtek a hajnal közeledtével.
De azt tisztán éreztem, hogy bár az ősök szavai már nincsenek velem, de a megidézett mocsári szellemek körülvesznek, és eddigi kételyeimet az éjszakával együtt szeretnék száműzni! Legyen!
Felálltam, körülnéztem a sötétben, és felsóhajtottam. Becsuktam a szemem. A pillanat törtrésze alatt lepergett előttem őrült rohanásom, a csúszkálások, a süvítő lövedékek közelsége. Lepergett a tó partján eltöltött idő, a szellemek megjelenése, és mint leendő su-na sámán, pontosan tudtam, mit kell tennem.
Leguggoltam, remegő kézzel vizet merítettem a tóból. A hűvös cseppeket szétkentem a vállamon, és a mellkasomon. A távolba bámultam, a kelő nap varázslata felé, közben a tó könnyével az arcomra rajzoltam a mocsár jelét, ahogyan azt a Su-na sámánok, köztük nagyapám is tanították.
Nagy levegőt vettem, éreztem, ahogyan én, a világ is visszatartja a lélegzetét, mint amikor nagy dolgok vannak készülőben. Aztán lassú mozdulattal a tó felszínére léptem.
Először furcsa volt az érzés! Olyan, mint amikor az ember megszédül, de egyensúlyszerve azonnal korrigálja a megingást. Belesüllyedtem a vízbe, elmerült a lábfejem is, ám ahogy hívott volna tovább a Földanya a mélybe, a testem nem engedelmeskedett neki!
Álltam a vízen!
Nem egy kövön, nem is a homokon. A vízen álltam, én, Nati Uwa, Kis Medve, a Squwaulpok leendő Su-na sámánja. Ott álltam a vízen, éreztem a hullámok ringatását az izmaimban. Olyan érzés volt, mintha egy lennék a tóval, mintha minden sejtem együtt mozdulna a vízbe dobott kavics keltette rezgésekkel. Éreztem, hogyan él a víz, éreztem, hogyan él alatta a fenék iszapja, hogyan élnek a növények, hogyan lélegzik a mocsár, hogyan ring fészkeiben a sár, és hogyan csillapítja szomját a víznyelőn keresztül a Földanya…
Mindent értettem, mindent éreztem, ami összefüggött a vízzel, ami összefüggött a mocsárral. Értettem a halak uszonyainak csapkodását, éreztem a szárnyasok mozdulatát. Éreztem, ahogy az első napsugarak melegíteni kezdik a felszínt, éreztem a növények ébredését, amint szirmaikat, leveleiket a fény felé fordítják. És éreztem, hogy valaki félig a vízben suttogja a nevemet! Nati Uwa, Nati Uwa!
Rezdült a víz, valahányszor levegőt vett, rezdült a víz minden egyes szívdobbanására. Még azt is éreztem, hogy félig a felszín alatt van, hogy nagyfejű levelek veszik körül, hogy kapaszkodik a levelek száraiba. De megrémített, hogy megsebesült, megrémített, hogy egyre gyengül, és mérföldekre van tőlem! Tjem él!