Egész éjszaka dolgoztam.
A munkát és a szórakozást elválasztó határ nálam olyan szerencsésen vékonyra sikeredett, hogy azt már nyugodt szívvel emlegethetjük határtalanságnak. Legalábbis, ami a funkcionalitást illeti. Hiszen bár szórakozásból írok, de ahhoz, hogy ebből éljek meg, írnom kell. Valahogy úgy definiálhatnám ezt a kényszert, hogy minél többet „szórakozok”, annál többet keresek. Valahogy így.
Tehát egész éjjel dolgoztam egy határidős munkán, ám a nagy igyekezettől, vagy talán éppen annak ellenkezőjétől, nyitva felejtettem az oldalt a számítógépen, és csak úgy, ruhástól volt szerencsém lecsúszni az irodasaroknak kinevezett lakrész szőnyegére. A munkavégzés alatt, a jobb teljesítmény reményében magamhoz vettem néhány üveg folyékony stimulálószert is, amivel alaposan átverhettek, mert a várt hatás helyett csak simán becsíptem tőlük. Úgy elaludtam, mint akit fejbe vertek.
Ebben a magzati pózban talált rám Ilonka néni, aki szüleim huzamosabb dél-amerikai kiküldetése miatt felügyelt a házra, mert ezt a fontos felelősséggel bíró dolgot nem lehetett rám bízni. S való igaz, én a kert végében, a nyári lakban birtokoltam a hétköznapjaimra szánt négyzetmétereimet, s a nagy házat néha elfelejtettem. Volna, ha nagyanyám nem jön elő az ötlettel, hogy kedvenc barátnője, Ilonka néni, még ereje teljében lévő aktív bejárónő, s hát majd ő vigyázz a házra. Meg rám is.
- Tomika ébredjen, keltegetett I-mami, ahogy én hívtam, és felsegített a heverőre. Még kába voltam kicsit, de már fél lábbal a valóság talaján álltam.
- Látom, este megint sokáig dolgozott, duruzsolta mély hangján I-mami, és összeszedte az üvegeket. Nem hagytam szét őket, nem volt kupi, csak még nem rendeztem el a környezetemet.
- Határidős, próbáltam mosolyogni.
- Egyébként meg kell mondjam, tolta elém a frissen főzött, gőzölgő kávét, és a croiassant I-mami, fogalmam sem volt mikor érkezhetett, de még reggelit is készített nekem, nagyon jól ír Tomika.
- El tetszett olvasni? – néztem rá megdöbbenve.
- Nézze, ami jó, az jó. – nevetett rám, és leült mellém. Nézte, ahogy beleharapok a sütibe, belekortyolok a kávémba, és az ábrázatomon szétáradó földöntúli érzés láttán elmosolyodott. Szerettem I-mamit.
- Még soha nem gondolkodott azon, hogy írnia kellene egy nagy művet? – kérdezte.
- Az rengeteg idő, néztem rá két falat között, és addig is meg kellene élni valamiből. Ha lenne egy jó kis mecénásom…
- Az amolyan sponzor? – kérdezte. – Mint a guglinál a hirdetések?
- Igen, körülbelül…
- Hallja-e, csapott a combomra hirtelen ötlettel. Van nálunk odahaza, Mátraszentlápon egy amolyan olvasókör. Az asszonyok csinálták, mikor tönkrement a könyvtár, mert a kutya sem járt oda olvasni.
- És mit csinálnak az asszonyok abban az olvasókörben, tettem fel a kérdést, még ha egy kicsit hülyén is hangzott.
- Olvasni Tomika, mosolyodott el I-mami. – Ilyenkor télen, amikor kevesebb a dolog, a férfiak, már amelyik magmaradt itt, mert kevés van ám belőlük, találkoznak a kocsmában, mi asszonyok pedig összegyűlünk esténként a nagy kandalló mellé, és egy fiatal leányzó, valami versmondó palánta felolvas nekünk. De olyan szépen olvas, olyan átéléssel, hogy jobb, mint azok a szappanoperák a tévében.
- És hogy jövök én a képbe?
- Úgy Tomika, hogy elintézem, maga írja meg ott a könyvét. A megélhetésre ne legyen gondja, azt mi elintézzük az asszonyokkal. Kap egy kis házat a dombon, ellátjuk, hogy ne szenvedjen semmiből sem hiányt.
- Hogyan tudnám…
- Úgy Tomika, hogy a művében megemlíti a sponzoroknak a nevét, mint a gugliban, és először mi hallgatjuk meg, amit írt.
Akkorát nevetettem, hogy majdnem kiborítottam a kávét. I-mami pedig velem együtt nevetett, bár kétlem, hogy ugyanolyan lett volna a fantáziája, mint az enyém. De az ötlet nagyon tetszett.
- Mikor indulunk? – kérdeztem, és nyújtottam a tenyerem.
- Ez a beszéd. – csapott bele I-mami. – Ma este megbeszélem a dolgot a lányokkal, és a hétvégén már utazhatunk is.
Néhány hónappal később
Odakint lassan kitavaszodott. Elmúltak a fagyos hajnalok, s reggelente már nem kellett utat vágnunk a hóba, hogy ki lehessen menni a házból. Elfogytak a méter hosszú, és emberláb vastagságú jégcsapok a házak oldaláról, a márciusi eleji napsugár egyszerűen elnyalogatta őket.
Boldog voltam. Még soha életemben ennyire, és ez ennek a kis északi falucskának, az alig ötven főt számláló Mátraszentlápnak volt köszönhető.
Amikor novemberben, a szakadó esők havában ideköltöztem, kissé szkeptikus voltam annak a bizonyos olvasókörnek a működését illetőleg, de az asszonyok nagyon barátságosan fogadtak. S minden úgy alakult, ahogyan azt I-mami mondta.
Kaptam egy piciny házacskát fenn a hegyen, már ne is tudom, ki lakott ott azelőtt. Minden nap bekopogott hozzám egy asszonyság, és hozott nekem reggelire, ebédre és vacsorára valót. Mivel nekem nem volt mosógépem, elvitték a szennyest, amit csodálatosan tisztán kaptam vissza. És amit a legfontosabb volt nekem, mindezt mosolyogva, szeretetből tették.
Eljártam az olvasóestekre, és nagyon megtetszett, ahogyan a lobogó tűz mellett, az ugráló lángok fényében megelevenedett néhány irodalmi klasszikus. Összeismerkedtem a csinos versmondó lánnyal, és írtam néhány olyan rövid novellát, amit felolvashatott jóltartóimnak. Hát bizony, volt közöttük olyan, amitől csak pironkodtak, de volt, hogy a hasukat fogták a nevetéstől, de alig várták a következő írásomat. Én pedig éjt nappallá téve írtam.
Mit számított, hogy az idei tél még a zordabbnál is zordabbra sikeredett. Mit számított a farkasordító hideg, hogy a hó hosszú napokra elvágta Mátraszenlápot a külvilágtól, azok az esték semmilyen körülmények között nem maradhattak el! Sőt, a kezdeti heti egy alkalom, háromra bővült, minden másnap! Mi tagadás, én is vártam őket, s olyan érzésem támadt, mintha drogot szedtem volna. Egyre inkább a hatalmába kerített.
Mindazonáltal, hogy a megállapodásunknak is eleget tegyek, készülődtem a „Nagy Művel”, amiben majd ígéretemhez híven megemlítem a sponzoraimat is, ahogyan I-mami mondta. A kitérőként megírt ezernyi sor mellett szépen haladtam az eredeti tervekkel is, már majdnem készen voltam…
Aztán az egyik hajnalban furcsa álom ébresztett fel. Odakint még javában pislákoltak a csillagok, a reggelnek még nyoma sem volt, de határozottan nyílalt bele a lelkembe a megérzés, a „csoda” véget ért. Nem tudom, miért éppen ma, miért éppen most, de az ember megérzi ezt. Egyszer minden jónak véget kell érnie, még ha nem is szeretnénk. Kicsit úgy éreztem magam abban a pillanatban, mint a mesebeli tücsök, aki elszórakoztatta a hangyákat a zord téli napokon.
Oldalra fordultam, és megsimogattam Brigi arcát, mire a versmondó lány álmában elmosolyodott. Hát igen, egyszer minden csoda véget ér. A csodáknak ez a rendeltetésük, különben nem lennének azok, amik.
Két nappal később, a soros felolvasó napon, a duruzsoló kandallónál Brigitta kezében ott remegtek azok a papírlapok, amiért tavaly novemberben ide jöttem, én pedig köszönetképpen mindenkinek megszorítottam a kezét, megcsókoltam az arcát, hiszen ezek a betűk nélkülük nem jöhettek volna létre.
Aztán Brigi lassan a kezébe vette a paksamétát, és gyönyörű hangján olvasni kezdte.
Egy hiányzó emlékkép
Még ősz volt, a gyönyörű kanadai ősz vége.
A Yellowhead autópálya szürke aszfaltszalagját Edmonton hajnali ködéből szülte a gyenge, novemberi napsütés. A nyugatra tartó mérföldkígyó, hosszú testével karcsún tekeregve kúszott fel az ősz ezerszínű dombjainak gerincére, elsiklott a kisvárosok hamburger és kávé illatú megállói mellett, belekóstolt a folyók, tavak vizeibe, aztán két sávra soványodva bevette magát a Sziklás-hegység égnek meredő csúcsai közé.
Reklám: Igyá az én kutambó! Garantát fogyás. Kató néni.
Maga mögött hagyta a civilizáció amorf beton dzsungelinek füstjét, a szabadság furcsa, édeskés ízét jelentette a messzi síkságok motorizált vándorainak. Egy új élet reményét kínálta a csalódottaknak, munkát, kalandot, élményt nyújtott azoknak, akik felkapaszkodtak a hátára.
Reklám: Bőrjakót tőlem Öreg néne.
Az ősz volt a legszebb évszak errefelé. Az indián nyár, ahogyan a vének mondják, miközben ráncos kezükkel a dombok felé intenek. Arra, ahol szétszórt narancsok, égő vörösek, rikító sárgák futnak a látóhatár pereméig, ahol hosszabbodó árnyékkezeivel november festette színesre a lejtőket, nyughatatlan szélujjaival tarka szőnyeget terítve október sírjára.
Reklám: Legelj nálam füvet, hogy tejelhess az apehnek, Gizike.
Elhagyva az alacsony erdők színes változatosságát, a Yellowhead autópályából keskeny hegyi út fordul délnek, Black Creek irányába. A sztráda forgalmától messze, vadregényes, hegyekkel körülvett, kanyargós úton lehet eljutni a katlanban megbúvó városkáig, ami az utóbbi időben népszerű üdülőhellyé nőtte ki magát. Black Creek az ásványoktól teli, sötét vize után kapta az indián őslakosoktól a nevét. Hegyeiben rengeteg kirándulóhelyet talál a túrázni vágyó, patakjaiban, tavaiban elegendő hal vár a pihenni akarókra, a hőforrások, fürdők a gyógyulásra érkezőknek nyújtanak lehetőségeket…
Reklám: Ha vágysz egy jó kis ebéd után, Jolánkától propánbután. Özv. Szekeresné
A fekete bőrruhás motorost nem érdekelte a panoráma. A géphez simulva, olyan tempóban bukkant fel milliónyi háttérszín kavalkádjából, hogy nem volt ideje nézelődi. Keményen meghúzatta a motort az egyenesekben, kipufogójának öblös hangja versenyt futott az elsuhanó árnyékokkal. Ezernyi levél rebbent fel a sárga útjelző vonal mellől, dühödten kavarogtak gép és utasa mögött, tömegükben mintha az erdő nyúlt volna ki a csendháborító után, hogy elhallgattassa. A Honda azonban gyorsabb volt az avar vágyainál, és a színes takaró sóhajtva hullott vissza az aszfaltra…
Az asszonyok a hasukat fogták a nevetéstől, szegény Brigitta sem bírta ki könnyek nélkül, és az olvasás néhány percre megszakadt. Bár maga téma nem volt éppen egy vígjáték, a közberakott reklámoknál már hangosan nyerítettek. Mondanom sem kell, végül megállapodtunk abban, hogy Brigi nem teszi bele a reklámokat, mert nem jutnánk egyről a kettőre, az biztos. S úgy is lett, maradtak a sima, megírt sorok, és maradt a szeretet a szemekben, a szívekben, nem kellett ide reklám…