ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A közelgő jó idő és elillanó fiatalságunk jegyében, tavaszra hangolónak

A Langallócsücsök titka

Reggel. A teraszon üldögélek rég kihűlt kávém és egy-egy rojtosra használt magyar- és franciakártya-pakli, valamint a cimborák mellett. Zsinórban a harmadik nap telik el teraszon-üldögéléssel, kártyázással és délben-a-fogadóban-megebédeléssel anélkül, hogy akár egyetlen programra is ellátogatnék. Mert mindig majd a következő koncertre, és majd holnap kelünk fel időben, és akkor végre tényleg kipróbáljuk magunkat a reggeli tornán. Sok éve mostmártényleg, sok éve majdholnap. Van időnk. Mert ha fesztivál van, mindig van idő mindenre. Még akkor is, ha az ember végül hazafelé, a vonaton zötyögve rájön, hogy akár otthon is ücsöröghetett volna. Ingyen.

Dél. Linómetszés. Harmadszor állok sorban a fülledt sörsátorban linóleumlemezért, mert már megint elrontottam. A véső, ami nekem marad, sosem az igazi: egyszer túl vékony, egyszer túl vastag, egyszer meg csálé (ha egy pillanatra őrizetlenül marad a régóta árgus szemekkel figyelt, megfelelő célszerszám, sorstársaimmal egyszerre, egy pillanatban vetődünk - a legjobb kapusokat is megszégyenítve - az asztal felé). Az alkotás mégis elkészül, és bár ügyetlen, a szomszéd asztaléhoz képest ócska fércmű csupán (a véső miatt!), mégis úgy nyomatom le a papírra, olyan önelégült arckifejezéssel, mintha legalábbis Picasso lennék. Aztán nagy gonddal csomagolom be selyempapírba, és helyezem mellényzsebembe, a szívem fölé. Drága kincs. Mire hazaérek, már rég elvesztettem.

Kora délután. A méregdrága kenyérlángosra várok, mert ez hozzátartozik a fesztiválhangulathoz. Nehéz, kényes dolog ez a langalló-ügy. Komoly intellektuális munkát igényel. Ha vaktában állunk be a sorba, egészen bizonyos, hogy bár az előttünk lévők valamennyien szalonnával vastagon megrakott, forró, hagymahalmokkal díszített és tejföltől túlcsorduló szeletekkel a kezükben, üdvözült mosollyal az arcukon távoznak a bódétól, nekünk mégis egy alig-sajtos, teljesen kiszáradt csücsköt nyomnak majd a kezünkbe, amin csak emlékeztetőnek figyel egy elárvult szalonna-bőrke. Komoly logisztikai feladat kiszámolni, mikor kell beállni a sorba, hogy az ablakhoz érve egy frissen gőzölgő tál langallóból választhassunk kedvünkre. Komplikált dolog ám ez. Egyszer majd biztosan sikerül.

Este. A szippantós autók, amik ráérősen bejárják a fesztivál általunk preferált területét, menetrendszerűen akkor kezdenek a szippantócsővel vízipisztolyozni, mikor diadalmasan (utolsó nap egy koncert utolsó tíz percére mégis eljutottam!) sietünk a Toitoi felé. Barátainkhoz a színpad előtt hullámzó tömegbe visszatalálni lehetetlen, a telefonok már több napja lemerültek, és bármilyen pontosan, körültekintően határozzuk is meg a találkozási helyet, úgy tűnik, hogy egy-egy Toitoi látogatás alatt a téridő teljes mértékben átrendeződik, és barátaink egészen máshol vannak, a jellegzetes vonatkoztatási pontokkal egyetemben, mint másfél perccel korábban, mikor elváltunk.

Éjszaka. Év közben az éjszakai stopposutakat álmodjuk vissza, amikor ballagunk egyik falutól a másikig, és barátságok születnek és erősödnek meg, és az eget nézzük, meg az útmenti fák kontúrjait, és csuromvizesen kacagunk, miután pocsolyákba löktük egymást, és hajnalig beszélgetünk. Ezért mindig épp lekéssük az utolsó buszt, és stoppolunk, mert azok voltak csak az igazi, fiatal éjszakák. Aztán mikor már lejártuk a lábunk, leragad a szemünk és tüdőgyulladás komoly gyanújával vacogunk az átázott, sáros ruhákban a semmi közepén (érdekes, de érvényes megfigyelés, hogy bármikor legyen is egy fesztivál, a megfázás garantált), zuhog az eső és 5 fok jó ha van, döbbenünk rá, hogy ez mégsem olyan mulatságos. Aztán eltévedünk, egy szputnyiknál lyukadunk ki, és a marcona őrtől megtudjuk, hogy egész idáig rossz irányba jöttünk. Ilyenkor már nem hiszünk az emberek jóindulatában, és ha jön is egy empatikus sofőr, esélye sincs felvenni minket, hiszen zsibbadt karokkal, a stoppolás nemzetközi jelzését több mint három órája mutatva már erőnk sincs többre, mint megvető pillantásokat vetni a fűtött kocsiban utazó szerencsésre. Nagy próbatétele a barátságnak egy ilyen éjszakai út: a vége felé több éves, rég elfelejtett sérelmek törnek a felszínre. És ha egyszer mégis felvesz valaki és hazaérünk, sértetten hajtjuk álomra a fejünket, nem baj, pár óra múlva kezdődik a reggeli torna, amire a többi lusta semmirekellő biztos nem jön el, annál jobb, majd magunk megyünk, elég volt a társaságukból.

Hajnal. Mindig sátrat viszünk, mert sátorban aludni hozzátartozik a fesztiválhangulathoz, és nekünk meg se kottyan egy-két-tíz-húsz pók, fülbemászó (rosszabb helyeken skorpió). Idén is széles, szakszerű, látványos mozdulatokkal mutattuk meg, a sátorállítás milyen professzionális szintjére jutottunk el az évek során, hogy aztán éjszaka magunkban szitkozódjunk a kemping területén lévő egyetlen gyökér miatt, amit sikerrel választottunk sátrunk középpontjául. Az sem zavar, hogy a második éjjel már valóságos akrobatamutatvány arra a pár négyzetcentiméternyi területre összehúzni magunkat, ahol még nem állt össze pocsolyává a rossz cipzár miatt beverődő esővíz. Ráadásul ez a kis terület mindig egybeesik a földből kitüremkedő, makacs gyökér poziciójával. És aztán van, amikor arra ébredünk, hogy a hajdanvolt sátor megmaradt cafatja a fejünk fölül integet a faágról a minden eddigi negatív időjárásrekordot megdöntő viharban (pedig kánikulát és felhőtlen égboltot jósoltak egész hétre). Ilyenkor az ember fázós kutyaként kéredzkedik be az előterébe, ahol egy, a MÁV-os vonatüléseknél is kényelmetlenebb, alvásra teljes mértékben alkalmatlan kanapén tölti az éjszaka hátralévő felét, majd leleményesebb társai “énmegmondtam” pillantásaira és a reggeli evőeszköz-koccanások zajára ébredve jön rá, hogy a reggeli tornáról megint lekésett, pénze elfogyott, kaja nincs, torka fáj, és egyetlen programra sem sikerült eljutnia. És ilyenkor már elege van az egészből, és megfogadja: elég volt, kinőttem ebből.

Aztán mégis kártyázunk és beszélgetünk a teraszon másnap is, és még nem vért véget, de már hiányzik. Nem tudni, mi változik meg ilyenkor az emberben, de hazafelé már arról beszélünk, hogy milyen klassz volt az egész, és hogy jövőre újra itt leszünk, és majd a reggeli tornára is eljutunk. És a következő nyáron a teraszon megint bemondom az ultit vagy a kisszlemet, miközben a távolból a kétszer is bekarikázott (kihagyni tilos!) koncert hangjait sodorja felém a szél, és arra gondolok, hogy minden fesztiválon megáll kicsit a megállíthatatlan Idő. Hogy minden fesztivál a barátságról szól, a fiatalságról; arról, hogy ilyenek voltunk, és még kicsit ilyenek is maradhatunk. Arról, hogy nem kell felnőnünk soha – legalábbis addig nem, amíg meg nem fejtjük a langallócsücsök titkát.