A szívembe költözött egy kis titok,
- új éjjelek nyugtalan örököse -
és odabent őrült nagy tüzet rakott,
a vén „pitvarost” fénnyel ragyogva be.
S elsírt álmaim kihunyt üszkeivel,
- miket ki tudja mióta, éj fedett -
elnéztem, ahogy a léleklény tüzel,
s a lángokkal mily önfeledten fecseg.
De igaz: a gyújtós éghetetlen lom,
- s perzselő tűzhöz önmaga nem elég -
szikra nélkül semmi sem gyullad, tudom,
ám ha lobot vet, menekül a sötét.
Szemeid szikrája, az kápráztat el,
s szívem a lángra titkaival felel.