ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Hajasék szép helyen laktak, egy csodálatos, koromszínű dizájnnal lepett falú, büszkén egekbe pöfékelő, szénfekete kormot gyártó, az eget is gyönyörűen aláfestő pöfögő mellett. Sosem voltak külső vakolási gondjaik, a gyár ingyen és bérmentve - pedig számlát is nyújthattak volna be -, naponta elvégezte a szuroknál is sötétebb, állandó egyenletes feketítést. Az egészben, talán csak annyi szépséghiba volt, hogy az összes többi ház a környéken, úgy tíz kilométer sugarú körben, mind a sötétebb árnyalatú lignit színében ékeskedett.
Az öreg Hajas, mikor mind a négy fia tizennyolchoz közeledett és ő is elhagyta a negyvenet, feleségével, egy zimankós kora nyári éjszaka felét átosztva, szorozva arra jutottak, hogy a legidősebb gyerek túl magas, az őt közelítő túl alacsony, a harmadik túl kövér a negyedik, a legfiatalabb, túl sovány.
Közeledett a pályaválasztás és a reggeli, harsonamentes ébresztés után, Hajas papa sorba állította csemetéit.
- Fiam, te magas vagy és sovány, kiváló szobafestő leszel, létrára sem lesz szükséged. Te, második fiam, alacsony vagy, ezért kiváló szobafestő lesz belőled, mert ahová más nem fér be, te oda is jól be tudsz bújni. Te harmadik, fiatalabb fiam, kövér vagy - a fejed olyan, akár egy pofazacskós hörcsögnek - kiváló pizzafutár lesz belőled és visszanyered normális, életkorodnak megfelelő alakodat. És te legkisebb, olyan sovány vagy, hogy trombitás lesz belőled. Holnap be is íratlak egy trombitás képzőbe. Láttál már trombitást?
- Azt hiszem még nem, apám…
- Pedig szereted a zenét. Olyan, mint a bodzapikula, amit csináltatok nyáron.
- Ja, akkor az nem nagy kunszt! Nem is értem, mit kell rajta tanulni.
- Annyiban hasonlít drága fiam, hogy ezt is fújni kell, de fémből van és sokkal nagyobb. Azt hiszem réz.
- Hát legyen, de én nagyon nem szeretem az ilyen fújdogálást. Nem lehetnék én is inkább pizzafutár, ahhoz nem kell sokat tanulni, azt hiszem tíz perc alatt elmagyarázzák mit kell csinálni. Meg a másik kettő is, egy év alatt úgy kitanulják a szobafestést, mint a pinty a nyúlfül-szobron üldögélést.
- Nem lehet fiam, híznod kell és felelősséggel megbeszéltük szülőanyáddal - nagyon meleg volt az éjjel, csak arra futotta, hogy tárgyaljunk -, ő le is gépelte, hogy dokumentum maradjon az utókornak fiaink gondoskodásáról. Ezt már visszacsinálni nem lehet és majd meglátod hogy fogsz örülni, mikor a soványságod elmúlik. Legalább úgy, mint bátyád a futárkodás jótékony soványító hatásának.
Kockás ki nem állhatta a zeneiskolát, gyűlölte hangszerét, ám apja szigorának ellenállni lehetetlenség volt. Csak fújt és csak fújta otthon is. Úgy érezte, már minden szabadságát elveszítette. Aztán - a piac felmérése után rájött, szalonzene már nem létezik - dühében, ha egyszer ilyen hülye szakmát adtak neki, megtanult trombitálni. Vagy nagy művész lesz belőle, aki nagy koncerttermeket trombitál szét, hatalmas pénzért, vagy hétvégi lakodalmas zenekar, trottyogós hangszerselejtje. Az előbbit választotta. Büszke is volt rá a család (ezalatt a mamát és papát értem).
Az összes bátyja, az első sikeres félév után, előbb zúgolódott, majd irigykedett, aztán a magukra nőtt gyűlöletruhába szegecselődtek. Kockás feje megháromszorozódott, hatalmas tokája és tekintélyes pofazacskói lettek. Ehhez a pályához gyomor kell, meg tüdő. Így pocakja is lett rendesen , a soványság leküzdését örömmel nyugtázhatták a szülők. Ám, mikor a túlsúly megduplázódott és kisebb pizzafutári mellékrohangálásra akarták fogni üres időszakjaiban, egy legyintéssel, kacagva hárított. Vette a hangszerét és a Szilencium lejátszásával, egyszerűen elaltatta a papát.
Nagyjából harminc éves korában, testvérei csipkésre undorodott idegekkel, egy sötét estén úgy döntöttek, Kockás nem az élők sorába való, ezért az első megjelenésekor, napfelkelte táján, lemenesztik a napját.
Kockás járta a világot, nagyon ritkán keveredett haza, bár nyolc hónapnál többet sosem turnézott. A többi négyet egzotikus szigeteken - ahogy ő mondta -, regenerálódásra fordította.
Egy nap, mikor az este sötét tintát öntött a rengeteg felhőre lebegő örömmel és kitárt szívvel jelent meg legidősebb testvérénél. Nagyon rég nem látták egymást, de mikor bal pofazacskójából lerakott egy köteg pénzt, annak elment a kimulasztására irányuló kedve. A középsőt is meglátogatta, furcsállotta amaz, hogy milyen aszimmetrikusra változott a tesó arca, egyik oldal horpadt, másikon dagi. A munkahely ártalma... Aztán Kockás benyúlt, kiemelt belőle egy nagy köteg pénzt és neki is elmúlt minden elhantolására irányuló, korábban szökdécselő vágya. A legfiatalabb bátyja rettenetesen irigyelte, hiszen ő csak egy senki pizzafutár volt, a másik kettő legalább szobafestői karrierig emelkedett. Ám, mikor a nagyfejű öcsi, a tokájából neki is elővarázsolt egy nagy, pufók maréknyi bankót megenyhült. A hátralévő időszakban, egyikük sem ügyködött a kimulasztásán, amíg egy szép napon újra meg nem jelent Kockás. Lepakolta a pénzt rendesen és kijelentette - még csak negyven éves volt -, hogy befejezte, nincs kedve tovább trombitálni. Ki nem állhatja az egészet, csak a hülye koncertterembe járók miatt, de legelső sorban a nekik leperkált, dohánylevélhez hasonlókért csinálta az egészet.
- Megjöttem testvéreim, holnaptól többet nem fújok! Ugye megengeditek ti ketten, hogy beálljak hozzátok szobafestő inasnak? Életem vágya, a nagy álmom teljesülhetne, olyan lenne, mint a kacsának a kacspecsenyévé válás. Te másik bátyám, otthagyhatod a kifutósdit és megyünk mind a négyen szobát festeni.
Erre a testvérek összevonták szemöldöküket, egymásra tekintettek gondterhelten és nagy unottan, kórusban jelentették ki, reggel disznóvágás lesz.
- Kockás készülj, segíteni fogsz, részt veszel a fülefogásban!
Kockásnak rettenetes emlékei voltak a disznóölésekről és elemi erővel ordította.
- Ne bántsátok Dömikét! Emlékszem, a papa levágta!
- Mi is a kedvenc ételed?
- Jaj, nagyon szeretem a füstölt oldalast, kolbászból egy kilométernyit meg tudnék enni, a ropogósra sült hurka csöpögős falatjai összerántják az ízlelőbimbóimat és azok a sonkák!
- Azok disznóból vannak kisapám! Reggel levágjuk a disznót.
- Ne bántsátok Dömét!!!
- Kockás! Döme már harminc éve úgy járt, mint holnap reggel egy sorstársa.
Sziszegte vidámságsztrájk, orrcimpa szűkülettel a legidősebb.
- Én nem akarom, hogy levágjuk Dömét!
És szinte sírt Kockás, akinek fogalma sem volt per pillanat, hogy a Dömike szerepét neki osztották a forgatókönyv írók, akik az igen öreg papa, ehhez használatos szerszámait - és minden szegről, végről esetleg szükségeset - elő is készítettek. Kockásnak, lelki szemei előtt ott kunkorodott, Döme még ki nem egyenesedett farka. Röfögött, meg akarta simogatni, de aztán a keze a semmibe leesett.
- Hoppá srácok, augusztus van!
- Na és - válaszolt a legidősebb.
- Az ilyen Dömehorror, minden évben decemberben volt esedékes gyerekkorunkban, nem?
- De!
- Mi de?
- Annyi minden változott azóta. Lyukas lett az ózonpajzs, egyesek szerint már nincs is. Nyár közepén hideg volt, télen meg lógott a nyelvünk, így ez a szabály már nem érvényes.
- De hát most majdnem negyven fok van!
- Nem számít.
Mondta ijesztően hidegvérrel és az elrettentés totális szándékával, mind a három egyszerre.
- Srácok, én meg akarom menteni Dömét!
- Nem tudod. Ahhoz trombitálnod kellene!
- Mi köze Dömének az én trombitálásomhoz?
- Tudod, most megint olyanok lettünk, mint a templom egerei...
Csúsztatta jeges szavait, a nyári hőségben a középső, mielőtt Kockáshoz értek volna, jégeső formájában le is potyogtak.
- Lemondasz a disznóhúsról?
- Soha, csak a Dömegyilkosságokról!
- Anélkül nincsen disznóhús.
- Én nem akarok bűnrészes lenni!
- Mindenki bűnrészes, aki zabál, te is azt teszed, mert azt eszed!
Kockást előbb a hideg, aztán a hőségtől nagyon is meleg veríték verte ki. Alig tudott aludni és reggel fele, mielőtt még nagyobb baj keveredett volna, felordított.
- Testvérek idegyertek!
Azt senki nem hallotta, mert mindenkinek megvolt a maga háza, de előbb-utóbb a szomszédok értesítették őket az ordibáló öcsiről. Azok fenőkövet és minden szép pengéjűt magukhoz véve, elindultak. Amint odaértek, Kockás széles és kétségbeesett vigyorral, fogait villogtatva remegőn ajánlotta.
- Fiúk, én annyit trombitálok amennyit akartok, csak ne gyilkoljunk Dömikéket. Majd naponta hoztok rengeteg disznóhúst máshonnan. Egy kérésem volna.
Hárman egymásra néztek és az arcukról, a csonttá fagyott érzelem, lassan nulla fok fölé emelkedett.
- Mondd! - szólalt az egyik.
- Nyolc hónapot szoktam turnézni, ezentúl hatot fogok, de napi három előadásban. Ugyanannyi pénzt keresek majd mint eddig, senki nem lesz ágrólszakadt. Ha akarjuk megvehetjük a falut, nyolc, tíz szomszédossal együtt, csak arra kérlek benneteket, hogy a maradék szabadidőmben, az idegeimet legjobban pihentető szobafestésbe betársulhassak.
A legidősebb, az immár a szobafestés gondolatát is kezdte elfelejteni, elmorcosodott. Előbb fent kettőt hosszú késén, aztán letette az asztalra.
- Megdumáltál! - és kezet nyújtott.
Másnap Kockás elutazott és nekilátott malacmentő, sonka és pénzszerző, erőltetett koncert-turné menetébe. Ekkor a középső testvér kérdőre vonta a nagyot.
- Mondd bátyánk, megbolondultál, ki a fene akar majd negyven évesen, egy ilyen kincses bányával, mint ez a disznóvédő, szobákat festeni?
- Srácok, fél év szabadság elég nektek?
- Azt hiszem. - felelték bátortalanul.
- Mikor ez a nagy pofazacskójú előkerül, fél évet festegetünk, mikor elmegy, szabadságoljuk magunkat. Oszladozik már, a kéket elfedő felhőréteg szemeitek elől?
A másik kettő nem válaszolt, csak olyanok lettek, mint két nagy, vidám, széttárt fülű malac a telis-teli vályú előtt.