ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

1

Elszánt csavargó,
bámész hitetlen,
elkényeztetett bűnös
kéjnő a szerelem.

Annak szenteli életét,
hogy mutogassa combját, mellét,
s ajkán a léha mosolyt.
Arra hivatott,
hogy napfogyatkozásként
megfakuljon,
csúfot űzve mindenből,
részeg őrjöngésével
koromsötétbe burkolva a félhomályból
leselkedő szemeket.

2

Rajzolok íves homlokot,
nézem, ahogy eddig soha
arcodat. Visszatekint,
hallak is…
Figyelem a széndarab mozgását,
kezem önkéntelenül is mosolyt rajzolna,
de távolba dermedt tekinteted
letörölteti az érzések nyomát
a papírról.
- párhuzamos világok forrása -

3

Izzó dallamok langyos szélben,
csókjaid utóíze mézzel,
izgató pillantások bársonya,
búcsúpillanatok vaksötétje,
tökéletes tánca
ártatlanságnak és egyensúlynak;
emlékeink fehér vászonként öleltek,
mikor közelről éreztem leheleted.
Az indulatok erős lüktetése:
elkeseredés, szorongás, félelem.
Egy árnyék, mi beleégett bőrömbe,
egy lágy simítás a tegnap arcán,
ez lett szerelmünk zenéje.

4

Ujjaid arcomon sétáltak.
Történetünk megállt,
míg kezed felfedezte ráncaimat,
lassan bebarangoltad ajkamat is,
szenvedélyesen áhítottad,
míg én nyugodtan fogadtam.
Kezed úgy fogta arcomat
- lecsukott szemmel-,
mint sajátját.
Az összhang tökéletesen
átkarolt a gyöngédség
örök pillanatában.

5

Követsz.
Lépteid hangja
soha nem halkuló
visszhangként zeng,
majd hirtelen elszöksz,
szomorú táncoddal követed immár a halált.
Még utoljára megérinted nyakamat,
belenézel szemem sötétjébe,
eltávolodsz,
pedig maradnál.

6

Szárított virágcsokrot őrzök
émelyítő illatát felidézném
ha kérnéd, magamhoz szorítanám
tüskéivel együtt,
nyomában kiserkenő vérem hív,
hátha most meghallod hangját.
Verseimet inkább elégetem,
undorodsz ragacsos mézillatuktól,
félsz, hogy hozzád tapad
bármi belőlük.
Hiába mostam le százszor,
ugyanezt az aromát váltja ki gondolatod,
mely itt maradt
a szárított virágcsokorral
szekrényem tetején.