ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- Katona, ha feleslegesen riadóztatott, nagyon keserű és fekete levese lesz ma! Már szundítottam és iderángatott, egy - a kódkönyvben is alig értelmezhető - jelzéssel. Jelentsen, nagyon álmos vagyok! Ha tényleg nem akar nagy bajt, a fegyvert ne felém fordítsa, tisztelegjen, ahogy kell és ne ordítozzon, felkelti a többieket! Igaz, a szabályzat szerint, kiabálnia kellene, hogy "állj, ki vagy", meg ilyenek, de ez a kivilágított őrhely, meg a hangom - hacsak nem 32 dioptriás a szemüvege, esetleg halláskárosult -, kizárják a tévedést. Látom, nem is hord szemüveget. Jelentsen!
- Hadnagy úrnak tisztelettel jelentem, a bázis felé, azonosíthatatlan hadsereg egyenruháját viselő katonák százai özönlenek.
- Mondja ezt, úgy virtuális felmérésre alapozva, vagy, netán digitális bemérő eszközöket is használatba vett, maga lusta disznó? Nem szeretném, ha egy eltévedt tehéncsordát hadseregnek nézne.
- Uram, jelentem, minden bemérő eszközzel ellenőriztem, a teljes létszámot is megállapítottam, 2472-en vannak!
- Azt a szamovárból sustorgó, gyémántos vízilócseppet! Ennek a fele sem tréfa!
- Tisztelettel jelentem, nem csak az egyenruhájuk, de a fegyverzetük is rendkívüli mértékben eltér attól, amit mi szokványosnak nevezünk.
- Ugye, nem azt akarja mondani, hogy egyenként, atomtöltet kilövésére alkalmas kézifegyvereik volnának.
- Nem uram, épp ellenkezőleg, a műszerek semmilyen fegyverzetet nem jeleznek, többszörösen és mindennel utána ellenőriztem.
- Ja, akkor azok egy csőcselék, menjünk aludni!
- Tisztelettel jelentem, bal oldalukon - régi filmekben láttam ilyet -, kardot viselnek, a hátukon tegez.
- Ne tegezz katona!
- Nem úgy értem, hanem nyílvessző tartó tok és kezükben íj.
- Ez marhaság, ilyen hadsereg nincs!
- Tisztelettel jelentem, jöjjön és győződjön meg a bemérő eszközökön!
- Ejnye, a nimbuszevő aszparáguszát! Ezek özönlenek és az az izé - ahogy maga is mondta -, tényleg ott lóg rajtuk, meg minden! Nincs más választásunk, leellentámadjuk őket, mielőtt ideérnének.
- Bátorkodom jelenteni, hogy a nemzetközi jog értelmében...
- Katona - sziszegte a parancsnok - nagyon szeretné, ha itt most, mint hadiállapotba keveredettek, hirtelen alkalmazásba léptetném az idevágó szabályokat, előrántanám, mondjuk az oldalfegyveremet, a maga kötözködésének a lecsillapítására? Nem lövöldözök, kár a lövedékért. Mondja, figyelek!
- Már nem vagyok biztos benne, hogy el akarom mondani... Különben is, nem a saját véleményem, az ugyanis, természetesen mindenben azonos a vezetés, illetve a szabályzat szerinti véleményekkel.
- Ne makogjon már, mondja!
- Tehát, minden olyan háború, amit mi kezdeményezünk - állításuk szerint -, bűncselekmény.
- Kik ezek az idióták, akik ilyesmiket állítanak, hiszen mi kezdeményeztünk, az elmúlt időszakokban, a törpesapkások, zsiráfnyakúak és levélrágók ellen is - megelőző, azaz védelmi -, háborút!
- Ezek a nemzetközi jogosok, jelentem, igen kekeckedőek! Még azt sem hajlandóak elfogadni, hogy azok védelmi háborúk lettek volna. Ha megengedi folytatnám. Támadás esetén, kötelesek volnánk - szerintük és csak elméletben mondom -, számszerűen és a fegyverzet minőségét és hatékonyságát is figyelembe véve, a támadót nem felülmúló erővel védekezni. Különben, ezt már ki sem merem mondani...
- Amennyiben nem a maga elrozsdásodott véleményét nyekergi itt, egy háromszáz oldalas naplóból, akkor bökje ki, mert idegesít, mint egy gyorsan növő polkafa!
- Jelentem szerintük és csakis szerintük, ellenkező esetben, bűncselekményt követünk el és háborús bűnösökké deklarálnának, ezek a tokozódott fejű, ormányos civilek, akiknek nulla segédfogalmuk van a hadviselés égbe meredő oszlopairól, meg hát veszélyeiről.
- Ne cifrázza őrszem, mit kellene most, ezek szerint, elméletileg tenni?
- Tisztelettel jelentem, ezen faragatlan és becipzározott tudatú, rozsdás gondolkodók, elvárnák, hogy riadóztassuk az egész állományt, kizárólag és csakis a nem létező íjainkat, nyílvesszőinket, valamint szablyáinkat kapkodjuk elő és várjuk meg, amíg ideérnek. Ha támadnak, védekezhetünk, de csak olyan kis kockás, pamutfegyverekkel, ahogyan bátorkodtam jelenteni.
- Értem, mondja mi is tulajdonképpen az íj és a nyíl?
- Az íj és a nyíl, nagyon kezdetleges lőfegyver.
- Ne folytassa! - ordított suttogóra fogva, már-már tapsikolón a parancsnok – akkor mi, az övékénél sokkal kisebb számú személyzettel fogunk védekezni. Három géppuskát állítsanak fel oda, oda meg oda. Hat személy bőven elég is. Az egyik kezeli a fegyvert, a másik segédkezik az utántöltésben, adogatja a tárakat.
- Jelentem, azok valódi lőfegyverek, nem ilyen játék vackok, amikkel egy nyulat sem lehetne megsebesíteni. Ez olyan, mintha tüzérségi támadásra, atombomba csapással válaszolnánk...
- Úgy látom, tényleg megunta az életét. Mi a tüzérség?
- Lövedékeket lőnek ki!
- Atombomba? Rossz fogalom kérem, maga fogalmi zavarban van! Atomtölteteket, valóban ki lehet lőni, amelyek szintén lövedék kilövések, tehát azonos dolgokról beszélünk! Ne vacakoljanak, mikor nagyjából kétszáz méterre érnek, kezdhetik a védekezést! Látom, a műszerek szerint, most négyszáz méternyire vannak.

- Chapa szomszéd, ez kiváló kirándulás volt, örülök, hogy befizettem. Utoljára, gyerekkoromban játszottam katonásdit, féltem nagyon fárasztó lesz. Nyolcadik napja plattyogunk itt, a nagy semmiben, de rég aludtam olyan jókat, mint itt fűpárnán, semmitakaróval.
- Sasó, bírd már ki azt a három napot, ne járass le a többiek előtt, légy oly kedves főtörzsnek szólítani!
- Hát én nem tudom, szerintem az indiánoknál nincs is főtörzs...
- Nem baj, most főtörzsnek szólítasz, oké? Gyerekek, épület a láthatáron! Érdekes, a térképen semmi sem szerepel itt... De jó, hogy végre magunkon kívül - nem ám elájulva -, valaki mással is találkozunk. Meglátogatjuk őket, addig szaporán, mindenki szedje elő a tüzes vizet és húzzon kettőt, hármat belőle.
- Főtörzs, mi nem indiánok vagyunk...
- Szomszéd, olyan sápadt ma, meg én is és az egész társaság. Legyen már vörösebb a bőrünk egy kicsit. Na nyomás, befelé a tüzes vizet, a sápadt arcúak mérgét, akkor tényleg olyan lesz a bőrünk, mint az indiánoké, legalábbis hasonló. Most, nagy „uff-uff” kiáltások szélbe eresztése után, végre használjuk egy picit jelképes fegyvereinket is és örömlövöldözéssel tisztelgünk éjjeli szállásadóinknak. Megdumálom ám a fejüket, csak bízzák rám! Persze, aki akar, aludhat idekint is, én speciel jobban szeretem...
Egy, kettő, három... Szálltak a nyílvesszők föl, föl és még följebb, ívben megfordultak, miután megkarcolták a legalsó felhők csiklandós pocakját és visszahullottak.
Közben, a csendet egy ropogós, nem tánc szakította ketté és az állomány, aki az éjszakai gyakorlathoz hasonló ripityezést megszokta, fel sem ébredt. Morrantottak egyet és másik oldalukra fordultak csendesen. A kinti, kétezervalahányak is olyan csendesek lettek, hogy a legnémább indián, bekötött szájjal is üvöltött hozzájuk képest.
Olcsó, de hasznos túra volt, komoly tanulságokkal, amelyeket, valahogy, valamiért, a dobszóló befejezése után, már soha nem hasznosítottak.
Az állomány, nagyon mérges volt, mikor a reggeli elfogyasztását követően, fegyverzet helyett ásót, kapát, nagyharangot - ja ezt nem -, osztottak ki.
Egész nap folyt az utász, hidász kiképzés. Lövészárkokat és lőállásokat ástak, amelyeket utána szorgosan betemetve, a fűcsomókkal egy szintbe egyengettek.
- Na emberek, jó volt a kiképzés? Ugye látják, nem csak a fegyveres, ide-oda rohangálás, de az ilyen típusú felkészítés is hozzátartozik a kiképzésükhöz. A rengeteg benyakalt pálinkát - ma valahogy rosszul látok -, nem észleltem. Bár jól tették fiaim, ilyen mostoha körülmények között, a folyadékpótlás, a túlélés záloga.
Azt a két zsák, sebesen növő magot, szórják szét ezekre a betemetett futóárkokra, három nap múlva derékig fog érni a fű, nyoma sem marad az ellenségnek.