A végtelenben
Megálmodtalak magamnak
már ébredő vágyaimban.
Sokáig kerestelek, ébren
és álmaimban is,
míg valóság lettél:
sorsom, végzetem,
fény a mindenségben
örök szerelem.
Hajnalonta rád
- magunkra - ébredek,
ahogy fölém hajolsz,
és csendben kérdezed:
akarod még,
hogy ébren is,
mindig veled legyek?
És megvalósul velünk
minden képzelet,
mióta hittel valljuk:
„nincs áhítat már nélküled”*
Sok évtizede,
hogy együtt álmodunk:
örökké így maradjon a világ nekünk!
Együtt leszünk a múlt,
és minden pillanat
velünk tűnhet csak el,
és amint szalad,
megőrzi mind, ami szép,
ami a jövőnk, a reményünk marad,
a kóbor csillagok alatt.
Elkísér minden emlék,
míg közös fényünk végül kihuny,
s ha félnünk kell, hát együtt félünk,
ha elsötétül köröttünk
egyszer mégis minden.
Tudod, én már sohasem változom,
maradok önző, s makacsul
ragaszkodom lelki kincseinkhez,
s hogy együtt növekedjünk általuk,
reményeinkért
magamat áldozom.
Hiszem, hogy miénk marad
végül minden,
mi egykor veszni látszott,
ha ölelve-sírva temettünk is
gyermeket, s vele reményt,
múltat, és minden
földi boldogságot.
Hiszem, hogy elkísér majd végül
sok fontos emlék,
ha fázós nappalokra
nem jönnek vissza soha már
a forró, nyári esték,
és örökre búcsút vesznek tőlünk
az őszi égen húzó
mélykék füsti fecskék.
Ráhajolva akkor az álmodó földre,
együtt olvadunk
a mindenségbe.
Így tűnünk el végleg
- búcsú nélkül - a messzeségben,
de mindenütt leszünk:
a végtelenben
örök szerelmet hirdetünk.
2011-05-29
* Garai Gábor: Töredékek a szerelemről
- gosivali alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges