A bérc tetejéről
tekintve szerteszét
hallgatom a fenyves
ózondús énekét.
Élő csend dúdolja
meghitten dallamát;
hangtalan, magamból
ismerős e magány.
Lenn a völgy hullámzó
vetésein a nyár
munkál. Az ég kékjén
vitorlázó madár.
Gólya az? Sejtelem?
Fénnyé tágult álom...
Nézem, de mit nézek?
Madarat nem látok.
Észrevétlen halál
szemem-vesztett röpte!
Isten, engem is így
tüntess el örökre!