inni adtál a madárnak
pelyhes csibének cicának
vasárnap arany levessel
oltottad mohó szemekkel
tűzhelyed fölött ácsingó
éhes két kicsi pulyádat
A megbocsátás olyan, mint a tenger
vihar után, mikor csitul a szél.
A víz már elsimult a végtelennel,
de morajlik, vajúdik még az ég.
(lét-ballada)
Élveztem hosszan a könnyű, tiszta létet,
bársony napmelegben, ringatózva szélben,
hajlongva balzsamos tengerillat-árban,
termő szerelemben sarjakat fakasztva.
Egy érintés
mi simogat
barkán ha pelyhek
bomlanak
kő alól leskődő bogarak
rejtőző könny mi felszakad
félszeg mosolyon átszalad
egy emléket hozó pillanat
fény ha érinti arcodat
folyó-fodorhoz őz szalad
Feleslegesek a nagy szavak,
végül úgyis is csönd marad.
A hallgatásban ha feldereng
a fényes ég – a régi kék –
átragyog a pillanat
és visszatér a régi nap.
emlékszem
szerettük
a naplementét nézni
a bíbor fény ma is idézi
arcod melegét
mosolyod halványuló
átlényegült emlék
utánad már hiába mennék
Ha könnyek kövültek is néma lelkemen,
akár a hullámok alatt, lent
a gyöngykagyló terem:
e fájdalomkövek ma apró ékkövek,
(Rendhagyó könyvajánló - Singer Magdolna gyásztanácsadó kötetének margójára)
(az ünnep elé)
valami érthetetlen
különös reményt hoz
valami tiszta fényű békét:
lepárolódik belül a lényeg:
mindent a szíveddel látsz