ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- fordítás -

Antonio Fogazzaro (1842 – 1911) a kései olasz romantika irodalmának jelentős prózaírója, poétája volt, Nobel-díjra jelölt. Mint élethatáraiból láthatjátok, szabadságharcos, forradalmár kellett legyen, Itália egyesítésének, a risorgimentónak lelkes híve.
Lett is jutalma: három év börtön.
Fő művei kétségtelenül a Kis antik világok és a Daniele Ortis című regények voltak, de nagyon szép ez az itt következő Málgari című elbeszélése is, ráadásul – úgy tudom - ez még magyar nyelven nem jelent meg.

Sok, sok évszázaddal ezelőtt egy nagy és agg Költő meg barátja, egy messzi ország Uralkodója, gyönyörű dalt énekeltek a hullámzó tenger partján; a dal őket magukat is annyira meghatotta, hogy könnyeket hullattak, és ama könnyek az Óceánba hullottak, aztán az évszázadok során igazgyöngyökké változtak.
Háromszáz esztendő múltán gyöngyhalászok felszínre hozták e gyöngyök legnagyobbik, legszebbik, legbüszkébbik példányát, mely szív alakot formázott: idő múltán ez a gyöngy a velencei Dózse birtokába került, aki aztán Contarina Contarinininek, a Fölséges Serenissima befolyásos tagja - valódi Gran’signore - feleségének ajándékozta, mivel ez a szépséges, jóságos, kegyekkel teljes és gazdag hölgy kicsinykét sem volt boldog.
Házasságuk harmadik évében ugyanis elveszítette elsőszülött gyermekét; e szerencsétlenségnek történetünk kezdetekor már tizenhárom éve múlt, és azóta mind ő, mind férje csak abban reménykedtek, hogy előbb-utóbb a jó Isten küld nékik új kicsinyt az elhalt helyébe.
Egy napon, mikor Contarina kiszállt gondolájából a Zanipolonál, hogy ott meghallgassa a prédikációt, egy szegény koldusasszony, ki két vézna kisgyermekével térdepelt a templom lépcsőjén, megállította a hölgyet, hogy alamizsnát kérjen.
Amikor pedig Contarina egy egész arany-zecchinót adott a nőnek, az nagy hálálkodással köszönte meg:
„Áldjon meg az Isten jóságos Hölgy, téged is, gyermekeidet is! A boldogságos Szűzanya áldása legyen családoddal minden időben!”
A nemes hölgy zavarodottan hárította el a köszönetet, majd bement a templomba, ahol egy szerzetes barát épp a nevelésről tartott prédikációt, és példázatként említette a római Cornéliát, ki azt mondta gyermekeiről: „imé, az én boldogságaim”.
Contarina azt gondolta akkor: „Ó, bár csak egy kisgyermeket ajándékozott volna nekem a Dózse, a helyett a haszontalan igazgyöngy helyett!”
A prédikáció után a nemes hölgy visszatért gondolájához, elvitette, hajóztatta magát a Madonna dell’Orto melletti palotájukhoz, majd délutáni nyugovóra tért.
Álmában pedig halk, de világosan érthető égi szózatot hallott:
„Ha nem akarod őt is elveszíteni, sose engedd a költészet és a zene közelébe!”
Zavaros fejjel és zavaros gondolatokkal ébredt a Donna, és fölöttébb csodálkozott álmán: ugyan kire, mire vonatkozhatott a rejtélyes égi hang?
Minthogy odakintről lármát hallott, kilépett a palota balkonjára, és hallotta a szomszédok lármás veszekedését, vádaskodását: amint Contarina szavukból kivette, arról folyt a vita, hogy valaki nyitva feledte a calléra nyíló kaput, és egy alak – tolvaj-é vagy vándorló cigány – besurrant azon a nyitva feledett kapun, és ha el nem is vitt semmit, de talán becsempészett oda egy kis teremtményt.
Contarina sóhajtozva tért vissza szobájába, és ott nagy meghökkenésére megpillantotta a tizenhárom esztendeje üresen álló kis aranybölcsőt, mely immár nem volt üres.
A Donna elfojtott egy kiáltást, visszafogta mozdulatait, és behúzta a kis bölcsőt a szobájába.

Talált bizony a hölgy abban a kis aranybölcsőben egy öklömnyi kislányt, hófehér alabástrom-bőrűt, tengerszín-szeműt, ki épp fölsóhajtott, és nyújtogatta két kicsiny kezét donna Contarina felé.
Contarina az ékszerszekrénykéhez lépett; az bizony tárva-nyitva volt, és a Dózse csodálatos igazgyöngye hiányzott.
Az asszony akkor megértette, hogy Isten meghallgatta az ő zanipolo-béli imádságát.
Bolond öröm töltötte el lelkét, gyorsan fölöltöztette a kislányt halott édese ruhácskáiba, aztán hívatta férje-urát, és mindent elbeszélt rendre.
Giovanni Contarini úgy vélte, holmi tolvaj járt náluk, aki elemelte az igazgyöngyöt, és otthagyta a kicsit; de látván asszonya mérhetetlen boldogságát, fölemelte a bölcsőből a kislányt, hogy nevet adjon neki.
Minthogy pedig Szent Margit napja volt éppen, a Margit nevet szánta a kicsinek, de arra is emlékeztetni akart a névvel, hogy egy igazgyöngynek köszönhetik a gyermeket: ahelyett hát, hogy egyszerűen a Margit nevet mondta volna ki, azt mondta: „Legyen Málgari a neved!”
És valóban: a kicsit aztán mindenki e néven szólította.

*** *** ***

Málgari gyorsan nőtt, fejlődött, és hamarosan Velence leggyönyörűbb lányává cseperedett, dacára bőre igazgyöngyhöz hasonló sápadtságának.
Igaz, a Contarini-palota cselédjei - no meg Velence irigy hölgyei - váltig állították, hogy a lánykában vándorcigányok vagy tolvajok vére csörgedezik, ám Málgari nemes és bájos arcocskája, lágy, kellemetes, szépen hízelgő hangja nevetségessé tette az ilyen állításokat. A lányka értelme gyorsan fejlődött, élénk és hamari volt: gyakran mosolygott, nevetett, kacagott, szinte minden napon: ám ha csúf, gonosz, kötekedő szavakat hallott, könnyen szomorodott el.
Olykor – nem gyakorta –, mikor szülei civódtak valamely jelentéktelen apróságon, vagy valaki jelenlétében nyilvánvalóan hazugságot mondott, akkor Málgari szomorúságba esett, és elhúzódott a bajoktól: bezáruló magányba húzódott.
Minden ember bánatával könnyen azonosult, és könnyen élte bele magát mások szenvedésébe.
Négy esztendős lehetett a kislány, midőn egy nyári éjszakán valaki – vándor? - a Madonna dell’Orto canale partján dalra fakadt, és gitárral kísérte énekét.
Málgari - ki anyja szobájában aludt - a dalra fölébredt, kikeveredett ágyacskájából, és az ablakon át hallgatta a dalt, a dalt, mely Szent Alviséhez fohászkodott: és egyszerre a lányka nem bírta tovább a dal hangjait: ájultan zuhant a balkon padlózatára.
Mikor magához tért, szép szeme kikerekült a fényre, anyja ágyán találta magát; könyörgött neki, engedje visszatérni az ablakhoz, hogy hallgathassa még az éneket és a gitár hangját.
Kis idő múlva aztán égető, magas láz tört a kislányra: három napon és három éjjelen át élet és halál közt lebegett, de lázálmában is vissza-visszatért kéréséhez, és azt mondogatta, hogy ő nem velencei, hogy szülőföldjének hívó hangját hallotta.
Anyját átölelve kérlelte: „Mama, mama, vigyél el, vigyél el innen!”
Ekkor Contarinának eszébe jutottak az álmában hallott titokzatos szavak, és úgy gondolta, hogy Velencében képtelen lesz Málgarit távol tartani a zenétől, és a költészettől. Azt javasolta hát férjének, hogy utazzanak el az ő kis szigetükre, Syrára, mely a görög szigetvilágban feküdt, és ahol egy kis palotája volt a családnak: kis palota olaj- és narancsliget közepén, honnan kilátás nyílt a kék tengerre, és a tenger közeli járásra volt.
E szigeten csak a Contarini-család kertészei és odatelepített mezőgazdász munkásai éltek, egyébként lakatlan volt.
Férje úgy vélte, az ötlet őrültség és asszonyi szeszély: ő semmiképpen sem hagyhatja el Velencét.
Így aztán Contarina és Málgari kettesben utaztak el Syra-szigetére.

Syra minden lakosának szigorú parancs tiltotta meg bármely zeneszerszám használatát, avagy az éneklést azt követően, hogy a Donna lányával megérkezett.
Contarina még a templomi harangok bongását is betiltotta, mert azon a napon, amikor az Ave Maria nevet viselő hajón megérkeztek, Málgari zavarodottan figyelte magányában a szigeti szél zúgását, a harangok méla búgását, és a hullámok sziklának ütődő kongását.
Nem mintha először tűnt volna a lányka magányos, csöndes hangokra neszelőnek. Szokásához híven eljátszadozott, egészségesnek tűnt, de minden dallamhoz hasonló hangra fölkapta szép fejecskéjét: nyugodtnak és elégedettnek tűnt ezen a tengerközépre teremtett kicsiny szigeten. Hosszú sétákat tett a fövenyes parton, és hallgatózva figyelte Szélisten távolból érkező hangjait.
Így teltek Málgari évei, és közben mohó vágy ébredt benne az olvasás iránt: egyre kevesebbet tartózkodott a tengerparton, csigákkal, kagylóhéjakkal játszadozva, egyre gyakrabban a Palota könyvtárában lelte föl őt anyja.
Egy napon is ott lelte a lányt: Tassót olvasta. Ragyogó, tágra nyílt szemekkel figyelt a szövegre, miközben szívverése és láza egyre hevesebbé és magasabbra növekedett, míg azt a poémát olvasta.
Ezt látván Contarina bezáratta a könyvtárat, és az ott lelhető összes könyvet elégettette a tengerparton rakatott máglya tüzén.

Férje - a kiváló és nemes Contarini - évente csak egyszer vagy kétszer érkezett látogatóba a Szigetre, és néhány napnál többet sosem töltött ott el. A nemes úr még mindig dühös volt az - úgymond - őrült ötlet miatt, hogy családja e távoli, ember-nem-látogatta szigeten él, ám végül is beletörődött, aztán megszokta a helyzetet.
Málgari titokban sokat szomorkodott, mert látta,hogy apja és anyja már nem szeretik egymást, és gyakran fohászkodott imáiban azért, hogy Isten vezérelje vissza apját a családhoz.
Amit a kislány nem tudhatott, az az volt, hogy apja igazából nem tekintette őt saját lányának, hisz fogalma sem volt arról, miként került Velencébe és a Contarini családba, ráadásul még egy beteges, gyermeteg kislány szeszélyének tartotta, hogy felesége a gyermek miatt azon a távoli szigetén akart élni.

Tizenhárom éves volt Málgari, mikor egy nap, egy megfeddett cselédlány – tán bosszúból – azt mondta, hogy a lány nem is családtag, hogy holmi tolvajok vagy cigányok csempészték be a Contarini házba.
Málgari megdermedt, elsápadt, fehér lett, mint egy igazgyöngy, és csak annyit mondott: „Megbocsátok neked!” – aztán anyjához futott, és mint egy igazi kis királynő, állhatatos szigorral faggatta.
Contarina képtelen volt ellenállni neki, így aztán könnyekben fuldokolva mesélte el a csoda történetét, Málgari származásának titkát.
A lány sápadt, szép arcocskája lassan megváltozott, halovány-bíborrá vált, mint mikor hajnal pírja dereng föl az égen.
„Igen mama” – mondta -, „tudom, nem cigányok, tolvajok vére csörgedez bennem, tudom, érzem, hogy gyöngyszem vagyok; ezért van, hogy sem a nap, sem a tenger, sem a szél nem képes arcomat megbarnítani, tudom. De most még azt magyarázzad meg, miért tiltottad meg, hogy a szigeten zenéljenek, énekeljenek? Miért zártad el előlem a könyvtárat, miért égetetted el a könyveket, melyeknek élvezeténél édesebbet sosem élveztem?”
Anyja holmi tréfás válasszal kitért a kérdés elől, és Málgari nem makacskodott: beletörődött, hogy nincs válasz, és látszólag megnyugodva átölelte anyját, fülébe suttogta:
„Vissza akarok menni Velencébe!”

- folytatódik -