ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A ’nemtudom hányadik éjszaka

Ahogy lassan a székre csúszik az asztalról
aztán a földre kúszik onnan és már
oltja is a csillagokat el és falja az éjszakát fel
és a hangján hívnak játszani álmomban a démonok
tudod az ágy alatt fészkelők és szekrényben csámcsogók
kiterítik a sakktáblákat és már gurulok is felfelé pontosan az ablak elé.

Szerelem

Valami rothadón beadott védőoltás sötétlila hegeként viszlek a bőrömön
valami kamionra felhányt használt ülőgarnitúraként terpeszkedsz itt a fejemben
céltalanul és dühösen feltépett konzerv leveként égeted meg naponta többször a szívem
hadseregnyi vésztartalékká lebomló kép kering bennem arról, hogy meztelen lépdelsz felém
kitakaríthatatlan ahogy a vágy betakarja selyemmel a szív mögötti tavakat, ahol felhőként tükröződsz.

Kifelé

Tudtad, hogy megőrülök
hogy zabálni fogom a sósat
és félreteszem neked az édeset
hogy lelassult bárokból
lopom el magamnak a lámpafényt
és viszem haza magammal aludni
hogy ne keljen néznem a fehéret és a kékeket.
Tudtad, hogy öklendezem majd a sárga színtől
hogy kutyául érzem majd magam
minden macskakövön darabokra törött landolás után
csillogó porszemeket nézek a napfényben
miközben csillogsz bennem valami hinta mellett
vagy valami parton csobogsz és vitorlák a karjaid
folyton a válladat nézem, elbírnál e, mint a nyár a súlyos őszt.

Szóval, ha messze jársz: Naprendszernyi távolságok roppannak szét csontjaimon.
A derekad körül lebegő szél illatát keresem a kapuk alatt és a hidak árnyékában.
A már mindenhol kereslek rettegés és az akarlak téged hullámok közé szorulva
cigarettafüsttől könnyező csillagok alatt fekszem egy lapos tetőn.
Farzsebbe gyűrt aztán újra széthajtott ötszázassá szelídül körülöttem a város.
____
(2019. 08. 05.)