ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A gyóntató

A város a legzsúfoltabb arcát mutatta. A hatsávos utakon feltorlódott autók dühödten dudáltak egymásra. A forgalom stagnált. Türelmetlen sofőrök és autótulajdonosok hol rágyújtottak, vagy épp eldobni készültek a csikket. A sorok között egykedvűen ám mégis céltudatosan egy reverendába öltözött fiatal férfi lépkedett. Rutinosan, mint aki már hozzászokott ahhoz, hogy a lámpákat elkerülve a gépkocsik közt jut át az egyik oldalról a másikra. Magas, jóképű férfi volt. Szőke, enyhén hullámos haja, igencsak szokatlan módon a szemébe lógott. Ritka frizura egy paptól. Ahogy átért a túloldalra, a sarokhoz legközelebb álló kapuhoz indult. Megtorpanás nélkül benyitott rajta. Az udvar, ahová belépett, szegényes volt és murvával felszórt. Egy kopott padon egy féllábú ember szívta cigijét reszkető kézzel. - Jó napot atyám. Tán azért jött, hogy valakit átsegítsen? - nem lepődött meg, hogy egy papot látott. A rendőrök napi szinten való látogatása után, már nem csodálkozott semmin sem.
A pap biccentett felé, majd elindult a feltételezett iroda felé. Bent a hőség elviselhetetlen volt. Két gyenge ventilátoron kívül semmi sem biztosította a meleg elleni komfortot. Odalépett a pult mögött épp magazint olvasó szociális munkáshoz.
- Dicsértessék. Szepesi Pétert keresem.
- Ő…izé, persze. Tessék jönni, már vártuk. – szólt a munkás és ledobva öléből az újságot, nagy nehezen feltápászkodva, homlokát egy papírvattába törölve elindult a folyosó végébe. A pap szó nélkül követte. Nem kerülte el figyelmét, a hűtőszekrényből szivárgó sárgás ragacsos lötty, ami gusztustalan foltot hagyott a fekete-fehér mozaikon. Mintha maga a hűtő is haldoklott volna, s az eddigi bűneit gennyként dobta volna ki az emberiség felé. A munkás az utolsó ajtón benyitva, betessékelte a papot.
- Köszönöm. – Választ nem várva belépett, majd maga mögött becsukta az ajtót. Szemével körbejárta a helyiséget. Csak egy ágy volt benne és egy asztal. Az asztalon ételmaradék, melyet legyek leptek. Az ágyon egy csont sovány férfi feküdt. Beesett arca viaszosan fénylett. A szeme alatti fekete foltok belső szervi betegségre utaltak. Csak nézte a papot, de nem szólt hozzá. Amaz egy darabig állta az acélszürke, beesett tekintetet, majd fogta a széket és az ágy mellé húzva leült rá.
- Nos, itt vagyok.
A férfi még mindig őt nézte. Szemében kín, keserűség és félelem mutatkozott. Azok szemében látni ilyet, akik inkább a halált választják, mint a további szenvedést. Csontos kezével az egykor fekete, ma már inkább szürke és izzadt hajába túrt. – Köszönöm, hogy eljött. Akkor hát kezdjük. – ahogy keresztet vetett az izzadságcseppek gurultak le az alkarján.
- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen. – hangja erőtlen suttogás volt csak.
- Isten, akinek világossága felragyogott szívünkben, adja meg neked, hogy igazán belásd bűneidet,
és felismerd az Ő irgalmas szeretetét!
- Ámen. Gyónom a Mindenható Istennek, és neked, atyám, hogy még sohasem gyóntam, de ezeket a bűnöket követtem el. Teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal a Jó Istent megbántottam. Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem, és a bűnt elkerülöm.
- Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki Szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot, és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked, és adja meg a békét! És én, feloldozlak téged bűneidtől az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

A férfi elkezdte.

Elmesélte az első szexuális élményét, amit öt évesen élt át, amikor az egyik nagybácsi a hüvelykujjával „simogatta” az ágyékát. Elmesélte mennyire félt, amikor bezárták a játszótársai egy kriptába. Azt is, amikor először megütötte az anyját, amikor először látott akasztott embert rángatózni a kötélen és csak egykedvűen nézte. A csalásokról és hazugságokról. Mesélt a szerelméről is. Törött állkapcsokról és bordákról. Véres nászéjszakáról, ahol felvágott erekkel feküdt részegen. A vad italozásokról s az ebből fakadó bűnökről. Úgy, mint egy részeg kirablása, egy másik megkéselése. Mesélt a börtönévekről. A tusolók fajtalan világáról, ahol véres szappanhabok mosták el az igazságot. S mesélt a Nőről, aki megszerette, akihez verseket írt, akitől fia született, majd magára hagyta.
- Tudja atyám, a legjobban az fáj, hogy nem láthattam sohasem a fiamat. Nem bírtam ott maradni. Annyi bűn tapadt a kezemhez és ők olyan tiszták voltak és…
Nem tudta befejezni a mondatot. A sírógörcs, ami rátört, lassan elszívta az utolsó erejét is. Beszéde nehézkes és szakadozott lett, de folytatta.
- Amikor utoljára… láttam, karon ülő volt. Sokáig nem kaptam hírt felőle. Pár …hete a testvérem meglátogat…ott. Beszélt róla. Azt mondta, olyan lett mint maga. Hát ezért hívtam…
A légzése már annyira nehézkes volt számára, hogy szinte már csak hörgés hagyta el a torkát és valamennyi gennyes vér, ami a tüdejéből tört fel.
- Mindig is…szerettem a fiam…ő volt a mindenem. Mindig is…
A test megszűnt létezni. A fiatal pap lecsukta a szemét miközben egy halk mondat hagyta el az ajkát.
- Tudom apám.

A hőség megmaradt. Akárcsak a dudáló autók vagy a murva az udvaron. Egy hűvös szobában valaki a fogasra akasztotta a reverendát.

2010. május 19.
szerda 1:14