ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Szerencséje volt, még épp végszóra ért a genovai pályaudvar pénztárához, így hát hallhatta, hogy Giuseppe Verdi Milánón át Velencébe vált jegyet. Amikor az agg maestro visszafordult kezében a jeggyel, meghökkentően kék szemének egy pillantása találkozott Vincenzo tekintetével, de hamar tovább is siklott onnan: a maestro nyilvánvalóan idegennek tekintette, nem ismerte föl őt.
A szerencse csak annyiban segítette Sassarolit, hogy hallhatta Verdi úti célját, amúgy a szerencsének ahhoz nem volt köze, hogy a maestrót ott érte a főpályaudvaron, ugyanis Vincenzo Sassaroli szakadatlanul Verdi nyomában volt, mondhatni, életének egyetlen célja, oka és teljessége az volt, hogy kövesse a Mestert. Egyszerű okból tette: ártani akart.
Egy dologban azonban tévedett maestro Sassaroli: igen is, hogy Verdi fölismerte, azonosította avval a rémisztő emberrel, kire hol itt, hol amott tekintete ráröppent.
Amúgy nehéz is lett volna Vincenzo Sassarolit föl nem ismernie annak, aki legalább egyszer már látta, mert Vincenzo mind testileg, mind szellemileg súlyosan beteg embernek látszott, és az is volt bizonyára.
Haja és foga kihullott, szája utálkozva biggyedt lefelé, akár a gyomorbajosoké, akik saját bensejüktől borzadnak el. Rikácsolva monologizált az utcák során, megbotlott saját lábában, összetévesztette az arcokat, csak Giuseppe Verdit nem vétette el soha, nem tévesztette össze senki mással. Féltékeny gyűlölete messze túlnőtte idegbaját; Verdit sosem vétette el.
Nem volt hát nehéz a maestrónak azonosítania a futólag látott férfit, csak azt nem tudta Giuseppe Verdi, hogy akar-e tőle ez az ember valamit, vagy csak véletlenül kerül útjába újra meg újra?
Nos: nem véletlenül.

Vincenzo Sassaroli egy kis városkában, a Marche megyei Tolentinóban született, Perugia közelében, 1816. március havában, zenész családból; így érthető, hogy zenei tehetsége hamar megnyilvánult. Öt esztendős korában csodagyerekként hordták szülei körül nem csak Marchében, hanem Itália távolabbi tájain is. Remekül játszott spinéten, ezen az egyszerű felépítésű, pengetéssel megszólaltatható, mechanikával ellátott kordofon hangszeren, mely a citerához áll legközelebb.
Atyja később Nápolyba vitte tanulni a neves Saverio Mercadantéhez, a nápolyi operaiskola meghatározó egyéniségéhez, a kor ünnepelt színpadi szerzőjéhez. Azért épp őhozzá, mert Mercadante szegről-végről rokonuk volt.
Sassaroli még húsz éves sem volt, mikor már két operát komponált, a Luisa Strozzi és a Francesca da Rimini címűeket: az utóbbit 1846-ban Cataniában be is mutatták. Szerény visszhangot hallatott, alig élt meg öt előadást.
Sassaroli azonban nem bánkódott különösebben: egyfelől azt gondolta, hogy a közönség lassan hozzászokik majd az ő különös kontrapunktjaihoz, újszerű dallamaihoz, másfelől azt is gondolta, hogy számtalan új operát fog majd alkotni, mely nem csak az itáliai, hanem a világsikert is meghozzák számára.
Igen, csakhogy a század, ama nevezetes tizenkilencedik század közepén váratlanul Velencében, a Teatro la Fenicében fölemelkedett egy csillag, mely Bussetóban kelt fel, és kezdett egyre fényesebben ragyogni a zeneirodalom egén: Giuseppe Verdinek hívták e csillagot.
Vincenzo megpróbálta legyűrni ezt a veszedelmet, ezt a Verdit; sietve bemutattatott egy új operát, és várt.
Két előadása volt annak a remekműnek.
És ezen a ponton meg is akadt Sassaroli; sem különösebb ismertséget nem szerzett, sem sikereket nem aratott; visszatért hát szülőföldjére, ahol is templomi orgonista és egyházi dallamok zeneszerzőjeként nyerte el a maestro címet.
Ez akkortájt egyáltalában nem volt különösen magas rang.
A század utolsó évtizedeiben hemzsegtek a maestrók Itáliában. A sok kis egykori állam - mely az ország egyesítése előtt létezett - öröke volt az, hogy minden falunak, minden kisközségnek, minden városi kerületnek megvolt a maga kottavetője, maestrója. Valamikor ennek az volt a magyarázata, hogy ezeknek a „zenecsinálóknak” kellett ellátniuk szülővárosukat vagy annak környékét operákkal, misékkel, ám az egységes Itália létrejötte után a sok különálló föladat megszűnt, és nem maradt egyéb, mint egy csalódott falka zenész, napfényt kerülő zenepária.
Igazából még Gioachino Rossini idejében is jól ment soruk, mert a „pesarói hattyú” végtelenül lusta ember volt, a nagyra-nem-vágyás géniusza; az ő vitathatatlanul ragyogó dicsősége nem ártott a múzsák olyan mostohagyermekeinek, mint amilyen Sassaroli is volt.
Egészen másként állt a helyzet a bussetói Maestróval, ezzel a tuskó paraszttal, evvel a kékszemű sátánnal, Giuseppe Verdivel.
Az ő korlátlan becsvágya – vélte Sassaroli és hasonszőrű társai – nem ismert határokat.
Ez a Verdi alig húsz évnyi alkotás után legjobbjaikat is leseperte a színtérről, harminc év után írmagjuk sem maradt a kicsiny maestróknak, és negyven év elteltével az első Verdi-bemutató után a bussetói Verdi egyedül uralkodott a földgömb két féltekéjén.
A közönség szinte ájult lelkesedéssel hallgatta-nézte a Rigoletto, a Trubadur, az Álarcosbál kórusait, áriáit.
Közben, az évek múlásával néhány vájtfülű elfordult már Verditől, és Wagnerhez pártolt: maestro Sassaroli kezeit dörzsölte, és hozzáfogott, hogy minden cikket összegyűjtsön, mely Verdi zenéjéről rossz kritikát mondott.
És ez idő tájt cserélte föl maestro Sassaroli a kottavetést a betűvetéssel.
Hozzákezdett a hangzatos című Zenei alchimista című lap szerkesztéséhez, avval a céllal, melyet az előlapon sietve rögzített:
”A lírai színházak, a zenekiadás és az olasz kritikai sajtó területén uralkodó korrupció leküzdéséért harcoló folyóirat. Kiadja az igazi művészet nevében és javára
Maestro V. Sassaroli”
Húsz példányra futotta alkalmanként, de a hátoldalon azt írta Sassaroli, hogy „ez a lapszám kétszáz példányban jelent meg.”
Tudj Isten: így komolyabbnak látszott az a kis szennylap, melynek belsejét Sassaroli megtöltötte méregként habzó gyűlöletének bélsarával, melyeket részben ő maga alkotott, részben a levadászott Verdi-ellenes cikkekből, kritikákból állított össze. Nem fukarkodott önnön karrierjét sem építgetni, mint például abban a cikkben, melyet egy orvietói – amúgy kétes értékű – lapocska híréből alkotott hatalmas eredménnyé.
”Múlt vasárnap” – kezdi a cikket – „az orvietói városi zenekar az ottani főtéren a tömeg lelkes tetszése közepette játszotta el Maestro V. Sassaroli operájának, a Riccardo, duca di York- nak nyitányát.
Ez a tény azért bír különös jelentőséggel, mert kiadónk maga sem tudja, hogy ama kitűnő zenekar karmestere, vagy annak egy hű embere mily módon jutott a kotta birtokába. Mint Olvasóink tudják, ez a mű, melynek szerzője az egyetlen olasz komponista, ki maga írja operáinak szövegét is, Genovában, a Doria-színházban viharos sikert aratott. Liguria népének dühös tiltakozása ellenére azonban az igazgatóság nem merte e sikert kiaknázni, és levette a színház programjáról a jeles operát.
Miért?
G. Verdi úr, aki Genovában ütötte fel székhelyét, egyeduralmát féltve mozgósította gyülevész hadát, és hajszát indított Maestro Sassaroli és műve ellen.
Az operát tehát levették a műsorról, kottája máig nem jelent meg nyomtatásban (erről Verdi úr kiadója, a Ricordi cég gondoskodott).
Maestro Sassaroli ezért úgy határozott – szégyenteljes nemzeti állapotaink teljes tudatában -, hogy művét életében sehol sem szabad előadni. Hogy halála után mily sors vár műveire, azt régen leszögezte már végrendeletében.
Ezért különös és tiszteletreméltó az orvietói városi zenekar karmesterének bátor tette.”
Persze a Zenei alchimista legtöbb cikke mégis csak Verdit dorongoló, Verdit ócsároló, Verdit bíráló cikk volt.
”Az újabb kor színháztörténetében nincsen alaptalanabb siker, mint a Verdié. Operáinak tárgya vagy babyloniai zűrzavar (Trubadur), vagy ízetlen utcalány-érzelgősség (Traviata) vagy brutális ponyva (Rigoletto). És ezek még a jobbak. Mert ha az Hernanira, vagy a Végzet hatalmára gondol az ember, hát elsötétül előtte a világ.”
”Verdi operáinak dallamai siváran szimmetrikusak, végtelenül unalmasak s ernyesztően egyformák.” – fröcsög máskor Sassaroli. – „Hideg fejjel kiagyalt brio, nyers késleltetési technika, mindig előre kiszámíthatóan próbálja ezeket a gyönge dallamokat izmosítani.”
És így tovább, fölösleges idézgetni.
Jellemző egyébként, hogy Verdi neve előtt minden esetben csak a signore áll, míg bárhol írja le a saját nevét, gondosan elé biggyeszti a maestrót. Végtelenül átlátszó ez, végtelenül.

Elérkezett az 1871. év szentestéje, az Aida ősbemutatója Kairóban. Az Aida korántsem aratott olyan egyöntetű sikert, mint maestro Verdi korábbi operái, éspedig azért nem, mert az agg Mester megújította, megrázta magát, és amolyan „wagneri” operát hozott létre.
Ez megosztotta közönségét; voltak, akik most kezdtek csak rajongani Verdiért, mások – kik korábban föltétlen hívei voltak – kiábrándultak, és zsenijének elhomályosodásáról beszéltek.
Vincenzo Sassarolit féltékeny irigysége és Verdi iránti gyűlölete mindkét véglettől távol tartotta, pontosabban a viták fölé helyezte. Néki igazán mindegy volt, hogy Verdi megújult-é vagy csak szolgai módon Wagner zsenijének nyomába szegődött.
Viszont nagy, mondhatni végső tettre sarkallta az Aida nyomán újra fellángolt Verdi-körüli zajgás.

- folytatódik -