ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- parabola -

”A belső erő ragyogó gyémántja
a szenvedés ólmát
éberség-arannyá változtatja.”

Talán mindig is úgy volt, talán világra kerülésem első pillanatától kezdve úgy volt, hogy két eszményi érték vonzott módfelett: a csillogó - vagy nem csillogó, hanem épp opálosan fénylő - szép kövek és a bölcsesség.
A kövekről csak ennyit: egészen mindegy volt nekem, hogy hegyipatakból előkerült egyszerű kavicsról, tengerparti féldrágakőről vagy egészen drága kőről van-e szó, én fölszedtem minden szép követ, kavicsot, és gyűjtöttem azokat.
Húsz éves koromra enyém volt a világ legnagyobb kő- kavicsgyűjteménye.
A drágakövekről csak ennyit: mélységesen hiszem, hogy a drágakövekben Isten követeinek, angeloszoknak anyagivá romlott, süllyedt fénye ragyog.
Az angyalok eredetileg egészen fénytestűek voltak, tiszta, isteni fényből álltak, és gyakran jöttek le az egekből a földi világokba, még a történelmi idők kezdete előtt. Egyeseknek nem tetszett az anyagvilág, visszatértek rendre mennyei otthonukba, mások azonban megkívánták az anyagi létezést, és hát anyaggá váltak, anyaggá, melyben azonban megőrződött eredeti fénytestük ragyogása.
Ők a drágakövek.
A bölcsességről csak ennyit: tudom, hogy hiába minden keresés, kutatás ő utána, mert nincs közöttünk. Szófia odafönn maradt Teremtő atyja trónusánál, el nem csíphető, el nem érhető, ám ősképként él mindannyiunk tudatában, csak le kell bontani tudatunkról az önzés, rosszindulat, gőg burkait, és eljutunk – ha nem is Szófia ölébe, de – az ősképhez, mely bennünk lakozik.
Én húsz éves korom körül kezdtem a lebontást, kezdtem keresni a Bölcsességet, de hamar rájöttem, szellemi vezető nélkül semmit sem érek.
Negyven lettem, mire megtaláltam azt a vezetőt, azt a risit, bölcset, bölcsesség kedvelőjét egy erdő mélyén, kristálypatak cserregő partján.
Tőle tudtam meg, hogy habár maga a bölcsesség soha el nem érhető, meg nem szerezhető, de köve, a bölcsek köve enyém lehet, ha kitartással, önfeladással és odaadással keresem.
Az agg kivezetett a nagy Kék partjára, oda, ahol a sárga fövenyt két-három kilométer hosszan, és kétszáz méter szélesen kavicspart váltotta föl.
Milljom és milljom kavics borította ott a homokot, és a homokba fúródva, rejtőzve is kavicsok hevertek szerteszéjjel mindenütt.
„Ha kitartóan válogatod át ezt a kavicsrengeteget, lelsz majd féldrágaköveket, drágaköveket, de te egyet se szedj föl, csak a Bölcsek Kövét keressed!” – és evvel az agg bölcs elballagott.
Nem kérdeztem, miről ismerem föl, hogy azt leltem meg: tudtam, éreztem, hogy föl fogom ismerni a filozófusok lápiszát, ha megtalálom.
Így fogtam munkába: szitát kerítettem, nekivágtam a föveny elejének, és négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre átszitáltam a homokot. Ami kavics fönnmaradt, azt a nagy Kékbe hajítottam, mind, mind.
Bármily szép, csillogó lehetett egy kő, én csak hajítottam a tengerbe, az óceánba, többé fél- és egészen drága kövekkel, tengerparti kavicsokkal nem volt dolgom, az igazit kerestem, az Egyedülvalót.

És évek jöttek, évek mentek: meggörnyedtem, megőszültem, fogaim kihulltak, testem csúz és egyéb nyavalyák gyötörték meg, de én csak szitáltam, válogattam, hajítottam rendíthetetlen.
Az évek, a hosszú évek során tevékenységem egészen gépiessé vált.
Hetven vagy tán nyolcvan százalékát is átszitáltam már a tengerparti fövenynek, lemondtam mindenről, nem érdekelt semmi sem, csak kerestem, kerestem a Követ.

Egy aranyat csurgató, naplementés alkonyatban történt: a fövenyen túl, az erdei madárkák már lassan megtértek utolsó dallal fészkük melegébe, a lenyugvó Nap elért a nagy Kék peremére a látóhatár vonalánál.
Gépiesen, fáradtan dolgoztam: szitálás, kövek megtekintése, kövek tengerbe hajítása: megfogtam egy ragyogó, nagy, kékellő-zöldellő követ, és gépiesen hajítottam a vízbe.
Még be sem fejeztem a mozdulatot, mikor rám csapott a felismerés, és letaglózott, mintha párducmacska mancsa lett volna: ez volt a Bölcsek Köve.
Csakhogy akkor már csobbant a tenger, gyűrűzött néhányat, és elnyelte életem reménységét.