ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Miután a gályák látványa elenyészett a látóhatár ködös messzeségében, leereszkedtem a sziklatetőről, és visszatértem házamba. Ott állt a Gyógyítás Háza közelében, ahol több hozzám hasonló ifjúval egyetemben nevelkedtem, s mélyedtem el a különféle tudományokban. Oktattak matematikát, mérnöki tudományokat, a szomszédos népek nyelvét, és az orvoslás minden módozatát. Mindenki kedve és tehetsége szerint válaszhatott, ha az oktatók is elfogadták jelentkezését. Egyszerű próbának vetették alá, elbeszélgettek a jelentkezővel, s aztán döntöttek a tanulmányozandó tárgyak tekintetében. Engem előbb a számok birodalma bűvölt el, s mivel menetközben is lehetett váltani, egy év után az orvosi ismeretek elsajátítása felé fordultam.
Az Isteni Úr eltávozása után csendesen teltek a napok. Az emberek az eleinte eluralkodó nyugtalanság elmúltával, folytatták addigi nyugodt életüket. Ez nem kis mértékben a Tanács józan magatartásának volt köszönhető.
A beköszöntő forró száraz évszak izzó ege, Nanur, a gonosz köpenye, mint egy katlan borult Avana
városára. A tenger mozdulatlanul terült el, felszíne olajosan csillogott. A gályák távozása óta eltelt több mint egy évnegyed, és mindenki tisztában volt az évszakok adta lehetőségekkel. Így nem is várhatták visszatérésüket, amíg be nem következik a következő évszak, a viharos hónapokat megelőző átmeneti enyhe szelekkel és termékeny esőkben bővelkedő Erua hónapja. Mégis, mint amikor reggeli szellő fodrozza a halastavak vízét, borzongás futott át az embereken, ha az eltávozottakra gondoltak. Az irántuk való aggodalomba a saját sorsuk iránti bizonytalanság vegyült. Nem véletlenül…
A hőség már az alig elbírhatóság határáig fokozódott. A sziklák, a házak fala, az utcák kövezete, a parti homok szinte égettek. Mezítláb nem volt tanácsos járni. Ebben az időben érkeztek suttogva terjedő hírek a Barkan hegységben élő vad törzsek mozgolódásáról. Állítólag megtámadtak és legyilkoltak egy favágó telepet. Hegyi pásztorok hozták a hírt. De mindenki tudja, milyen megbízhatatlanok ezek a pásztorok. Összehordanak mindenféle hazugságot, hogy a saját bátorságukat és nélkülözhetetlenségüket hangsúlyozzák. Minél veszélyesebbnek mutatják a körülményeket, melyben kénytelenek helytállni, annál nagyobb becsben hiszik magukat a városiak előtt, és annál drágábban számítják fel az állataikért és termékekért járó díjat.
Mint a lopakodva közelítő áspiskígyó, úgy támadtak rá a gyanútlan favágókra, mikor azok a napi munka után az esti étkezéshez készülődtek - mesélték a pásztorok.
Tűzben edzett hegyű nyílvesszőik a hangtalan halál üzenetét hozták. Egyetlen favágó sem élte túl az alattomos támadást. Ekkor gyorsan összeszedtek mindent, amit a táborban találtak: szerszámokat, edényeket, fegyvereket, s utána, ami maradt felgyújtották. A pásztorok a halálordítást hallva, lopakodtak a közelbe, lássák, mi történt. Bár én magam inkább azt gondolom, a váratlan zsákmány reményében osontak oda, de féltek túl közel merészkedni. Így inkább a városba jöttek, elmondani, mit tapasztaltak.
Inimma, a Fegyverek Házának fővezére magához rendelte őket, de hogy mit tárgyaltak, arra nem derült fény. A pásztorok pedig ajándékokkal bőségesen megrakodva kocogtak vissza legelőikre.
Nanur lassan enyhített kegyetlen halált hozó leheletén, mikor újabb aggasztó hírek keltek szárnyra. Azt suttogták a város piacán a kofák, hogy Bitami új királya - Menemi, a második - nem tartja be az évtizedek óta érvényben levő egyezségeket, és megtámadja a felségvizeire tévedő kereskedőhajókat. De tilos volt az ilyen dolgokról beszélni. Talil, az Isteni Úr első szolgája szigorú parancsot adott ki a rémhírterjesztők ellen. Akit igaztalan hírek terjesztésének vádjával bejelentenek a Tanács valamelyik szolgájánál, az megnézhette magát. Ha nem tudja ártatlanságát bizonyítani, mehet a rézbányákba. S az nem nyári üdülőpalota! A nehéz munka mellett ott van az állandó veszély is, hogy mikor törnek rájuk fosztogató rablóbandák. Minden szigorú rendelet ellenére is titokban erről beszélt mindenki. Még itt a Gyógyítók Házában dolgozó emberek sem voltak kivételek.
- Mondd, Kegyes Uram – szólott az egyik tanítványom, aki jeles előmenetelt tanúsított az ásványi szerek ismeretében -, ugye keletről még befuthatnak a kereskedő gályáink áruval megrakva védett kikötőinkbe?
Rangom szerint Kegyes Úr volt a megszólításom, de ezt csak a tanítványaimtól fogadtam el. Társaim, még a rangban sokkal alattam állók is nevemen szólíthattak - Numap, így egyszerűen - és ezt el is vártam tőlük. Különben az egész városban az a szokás uralkodott, hogy mindenkit a nevén szólítottak, és csak legfőbb vezetők neve mellé tették oda a rangjukat. Kivételt csak az Isteni Úr képezett, akinek tudtommal nem is volt más neve. Ő tanította meg nekünk, hogy minden lakosa a városnak egyforma ember, csak a munkájuk, feladataik mások.
Nem válaszoltam a kérdezőnek, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Tagadni a gondokat, a gyanút, mert az félrevezetés lett volna, de megerősíteni sem erősíthettem meg a tilalomra gondolva, annak ellenére, hogy az ügyesen feltett kérdés látszólag ártatlannak tűnt. Magamban elismertem a tanítványom talpraesettségét. Elgondolkozva simogattam a szakállamat. Ezt a szokásomat, még fiatal oktatóként vettem fel, s ha valami megzavart önkéntelenül most is így tettem. Majd hogy eltereljem a beszélgetés irányát, szakmai dolgokról kérdeztem a fiatal tanítványomat.
- Sikerült a zöld rézkristályok porítása?
- Íííí, igen – dadogta megszeppenve a tanítvány megértve, hogy kérdésével veszélyes vizekre evezett.
- Részletezd, mit tapasztaltál!
Elmúlt a veszélyes pillanat, a tanítvány belemerült a feladat elvégzésének részleteibe, hogy miként használta előbb a bronz mozsarat, majd a kőből készítettet.
A szomszédokkal való viszony azonban tovább romlott. A hegyi törzsek és Bitami új urának árulása csak kezdetét jelentette a bajoknak. Amint tudomásukra jutott az Isteni Úr eltávozása, úgy gondolták megérett a helyzet régi sérelmeik felelevenítésére. Avana gazdagsága nagy vonzerőt képezett már eddig is a zsákmányra áhítozóknak, és most alkalmasnak hitték az időt apránként felrúgni a szövetséget, az egyezményeket. Beliszu és Anaim is mozgolódtak – elmulasztották a megígért tengeri sót elhozni a lepárlóikból.
A Tanács komolyon vette a jeleket, ha meg is tiltotta az embereknek, hogy beszéljenek róla. Talil üzent nekem. Egyik kora reggel egy szolga a Tanács Házából agyagtáblát nyújtott át, meg sem várva, hogy a reggeli tisztálkodást elvégezzem.
- Numap uram! Azt üzeni az Isteni Úr első szolgája, várjalak meg – jelentette ki a tanácsi szolga.
Megjegyzem, hogy a szolga alatt mi távolról sem rabszolgát, vagy más alantos besorolású személyt értünk, hanem azt, amit Habamu papjai is mondanak magukról, hogy isten szolgái. Így értjük mi is: a Tanács szolgája, vagy a Gyógyítás Házának szolgája, mint ahogy ez vagyok én magam is.
Megnéztem az agyagtáblát, amit gondosan egy darab kecskebőrbe csomagoltak. Egyetlen szót tartalmazott: „várunk!” Nem tétováztam sokat, gyorsan végeztem a reggeli tisztálkodással, magamra öltöttem a ruhámat, köpenyemet és intettem a szolgának, mehetünk. Tisztában voltam vele, hogy ez valami komoly súlyos ügy lehet, mert máskor nem szokott Talil ilyen kurtán-furcsán üzenni.
Már együtt voltak Talil, Inimma, Urdsu, az íjászok parancsnoka, valamint Mesdu, a polgármester, meg még két öreg a Tanácsból.
- Biztos hallottál te is a keringő hírekről, Numap uram – kezdte az íjászok parancsnoka, Urdasu.
Bólintottam és vártam a folytatást.
- Nem tűrhetjük az árulást! – heveskedett Inimma, a Fegyverek Házának főparancsnoka.
A két öreg rosszallóan csóválta a fejét. Nem voltak hívei semmilyen elhamarkodott lépésnek. Úgy látszik Talil is velük értett egyet.
- Igaz, hogy tűrhetetlen, de okosan kell kivédenünk a következményeket. Szó sem lehet nyílt megtorlásról!
- Uram, újabb támadások történtek a favágóink ellen a Barkan hegység völgyében, és a kecskenyájainkból is többet elhajtottak – folytatta Inimma.
- Tudok róla.
- És arról is tudsz, hogy Beliszu azt üzente, ha kell a tengeri só, pároljuk magunk, vagy fizessük a dupláját nekik.
- Igen, tudom. Párolunk mi is, de nem elegendő, annyi a megrendelőnk. De azt is tudom, hogy egy fegyveres beavatkozás beláthatatlan következménnyel járna.
- Mit mondasz, hát?
Mindannyian várakozásteljesen néztünk rá, és Talil, az Isteni Úr első szolgája rám mutatott.
- Numap uram, rád gondoltam. Jól tudod forgatni a szót, elismert tudója vagy a gyógyítás művészetének és az ásványi gyógyszereknek. Elmész Bitami új urához. Majd Gamatu ad egy megbízólevelet. Ebben, mint a Gyógyítás Házának főembere megbíz téged, hogy a királynál eszközöld ki a szerződött kén mennyiségének emelését, mivel sok beteg igényli a kezelést, és köztük számosan a szomszédos városokból érkeztek.
- Megértettem! – válaszoltam határozott hangon.
- Tudtam, hogy nem kell csalódnom benned – bólogatott az Isteni Úr első szolgája.
- Adok melléd két kísérőt, a csendes embereim közül – szólalt meg a polgármester, aki eddig nem szólt bele a vitába.

*(Zsoldos Péter: Távoli tűz c. regényének "kiegészítő" része.)

- Névmutató -

AVANA – városállam a Gáma nevű bolygón
Isteni Úr – a bolygón rekedt űrhajós, Avana királya
Főemberek:
Inimma – a Fegyverek Házának főparancsnoka
Demgal – a nauni nép vezetője
Ordsu – az íjászok parancsnoka
Gamatu – főember a Gyógyítás Házában
Laskili – a hadsereg főparancsnoka
Mesdu – polgármester
Tarkumi – kincstárnok,
Szumirri – a haderő főparancsnoka
Talil – az Isteni Úr első szolgája
Istenek:
Habamu Atya - főisten
Guru, a tenger istene - Guru papjai jó csillagászok, a tenger istenének szolgái Guru évnegyede alkalmas a hajózásra.
Erua, a kedves - papnői a szerelem mesterei
Nanur, gonosz istenség – évnegyede a száraz időszak
Esra - a vihar istene
Gáma - az anya
Szomszédok:
Bitami - (királya Menemi, a második), Avanától keletre
Beliszu - város keletre
Anaim - város keletre
Aban birodalom – gazdag kikötője Lail
Nauni nép országa – síkság Barkan és a Nagy Sziklafal között
Dis - szigetország
Más:
Barkan hegység
Nagy Folyó, Avana városától nyugatra ömlik a tengerbe