Lényegtelen ez a csend
amiben elnyúlik most a város
valahogy lejjebb úsznak a dolgok
valahogy átalakulva a fények
esthátán vágylebeg percek délfelé.
A bárban szinte koromsötét
az ital keserű a csontokban
vájkálnak az elpocsékolt kortyok
fájdalom habbal a pohár szélén
a száj megremeg és nem beszél.
A lélek sem jár már itt csak testet
öltött emberforma szürkék kóborolnak
az árnyak között kihalófélben kabátokba gyűrve
véresre mosolygó arcok a haldokló neonok alatt
megátalkodottan kapaszkodnak az éjfél ízébe.
A zene a zene valami sötétkéken átszűrt
híg folyadékként csúszik az agyba
megragad a homlokok mögött
megöli a maradék sóhajokat
és nem hagy holnapra semmit.
A lélek sem jár itt nyomai szélbefúltak
most épp egy másikhoz bújva dorombol
kitárt ajtókra szegezve várja a hajnalt
szerelem tépi a fákat a tél helyén
nem gondolva rád alszik egy kád forró vízben.
És mégis itt lobogsz a hegyekről jövő fényben
közlekedési lámpák villogják bennem ha
átsietsz az úton körül sem nézve
mert jó így és éhező hámsejtek
hullnak kifordított ingemből.
Meztelen szavakat mormolok üres liftekben
kifacsart erekből építek alvóhelyet
az álomnak hogy jöjjön végre
és vigyen el innen nagyjából bárhová
ahol holnapnak öltöznek az órák és hajnalodik
2012-03-02