ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Ekkor herr Riemer lépett be, és jelentette:
„Mister John-Paul és lánya, Emily kívánják tiszteletüket tenni signore Scardanelli. Az Ön honfitársai…” – biccentett Thoreau felé.
„Jöjjenek be!” – szólt Hölderlin, mint egy igazi úr, igazi porosz úr.
Tán Gontard bankártól tanulta, a szörnyű bankártól…
John-Paul Dickinson, termetes úriember mellett tíz év körüli kislánya csak olyan volt, mint hegycsúcs mellett a dombocska. De nagyon bájos arcú, kedves lányka volt Emily Dickinson.
A helykínálásra megültek az egy maradék török díványon, és mister Dickinson csapongni kezdett, remekül beszélte a Költő nyelvét, beszélt hosszú hajóútjukról Európa felé, beszélt sok-sok hírneves emberrel való találkozásukról. Emily hallgatott, és bárki láthatta, hogy fél Hölderlintől, fél a zavaros tekintetű, ráncos, borzos, ősz hajú vénembertől. Bárki láthatta, kivéve fecsegő apját, aki egyszerre csak elővetette Emilyvel az emlékkönyvét, melyben valóban: neves emberek arcképei – a kislány ügyesen rajzolt – és aláírásai soroltak elő, végül lányára nézett biztatóan, amire Emily Dickinson kibökte:
„Mister Scardanelli… Kérem…. Írna valamit az emlékkönyvembe?”
És kedvesen, alulról felfelé vetve pillantását Hölderlinre – és ez igazán már-már nőies volt – várta a választ.
A költő elvette az emlékkönyvet, de nem lapozgatta át – ahogy bárki más tette volna –, az utolsó oldalra fordított, aztán utasította Riemert, hogy hozzon tollat, kalamárist.
Amint a kívánt eszközök megjöttek, Menón gondosan mindent elrendezett a kis asztalkán: emlékkönyvet, tollat, kalamárist.
Várt. Aztán nekifogott.
Hölderlin bemártotta a toll hegyét a kalamárisba, majd szemét a mennyezetre bódította, és kis idő múlva gondosan formált betűkkel beírta az emlékkönyvbe:
Tavasz
Gondosan aláhúzta a címet, kicsit megcirkalmazta, majd újra a mennybolt felé nézett erősen töprengve.
Egy perc telt el, akkor a költő írni kezdett, lassan, nyugalmas betűvetéssel, közben maga elé, az írása elé mondta:
„Szép tavasz hordja a fényt remegő, új zöldellő ágon…”
Eddig jutott, aztán gondosan, éppoly lassan, ahogyan leírta, mindenféle érzelmi kitörés nélkül, áthúzta a sort.
Újra megmártotta tolla hegyét a kalamárisban, majd szemét a mennyezetre bódította, és kis idő múlva szépen formált betűkkel beírta az emlékkönyvbe:
Tél
Gondosan aláhúzta a címet, kicsit megcirkalmazta, aztán újra a mennybolt felé nézett erősen töprengve.
Egy perc telt el, akkor a költő írni kezdett, lassan, iskolásan formálva a betűket, közben maga elé, az írás elé mondta:
„Hordja az éjszaki szél a havat már…”
Töprengésbe esett, aztán gondosan, éppoly lassan, ahogyan leírta, mindenféle érzelmi kitörés nélkül, áthúzta azt a sort, és új sorba kezdett.
Fölírta az új címet:
Nyár
Megmártotta tolla hegyét a kalamárisban, majd szemét a mennyezetre bódította újra, és kis idő múlva gondosan formált betűkkel beírta az emlékkönyvbe:
„Bóditó illatok közt, szép nyári hold hordja a fényt…”
Most nagyon eltöprengve húzta ki a címet is, a leírt sort is, aztán fölcsillant kék szemének éji fénye, és mormogás, gondolkodás nélkül írta:
Emlékkönybe
”Az élet édességeit kiittam én már,
az ifjúság öröme messze, messze rég már!
Április, május, július be távol!
Semmi vagyok már, válnék a világtól.”
Megállt a penna, Hölderlin töprengett kicsit, minden szótagra rábólintva elolvasta amit írt, aztán újra fürdette tolla hegyét a tintában, és aláírta: Giorgio Menón Scardanelli.
Gondosan megrizsporozta a beírást, kicsit várt, aztán a rizsport leszórta, majd kedves mosollyal nyújtotta az emlékkönyvet Emilynek.
Emily Dickinson elolvasta a verset, és akkor már nem félt ettől az embertől. Fölállt, szépen kivágta a pukkedlit, aztán közelebb lépett, Hölderlin nyakára csimpánzkodott, és jobbról-balról megcsókolta az öregember ráncos arcát.
És Friedrich visszacsókolta a kislányt.

Miközben a Dickinson-család elköszönt, Thoreau a verset forgatta agyában, és támadásra készült.
Abban a versben nem talált hibát, nem gondolhatta, igazán nem gondolhatta, hogy egy bomlott elme műve lenne. Az a vers, amit Hölderlin a kis Emilynek írt, tökéletes vers volt. Nem Tél. Nem Tavasz. Nem Nyár. Nem holmi hihetetlen semmiség, nem technikából eredő banalitás, hanem hogy vers volt az.
Emily Dickinson egy Hölderlin-verset vitt magával emlékkönyvében: verset a javából.
Odafordult hát David a költőhöz, és újra kezdte:
„Signore Scardanelli! Tudom: nincs öregebb annál, mint akiben kihunyt a lelkesedés lángja, de Önben ott lobog a tűz.”
Hölderlin bólogatott. Ki mondaná meg, egyetértésből, vagy csak azért-e, mert már oly fáradt volt, hogy nem bírta tartani fejét? De Thoreau nem engedett.
„Ön, signore Scardanelli, herr Hölderlin, szerelme elbukása, eszméi elbukása után nem talált más kiutat, mint az antik szépségeszményt. Diotíma szép volt? A tavon úszó hattyúk szépek? Az elmúlt idő léptenyoma: szép volt?”
Váratlanul fölemelkedett Hölderlin feje, és ránézett Davidre.
Tekintete: nos, tekintete tisztult. Igen, ez nyilvánvaló volt.
„Szép volt Diotíma, herr Hölderlin? Jó volt Diotíma? Igaz volt a tó tükrén az ezüst felhők vonulása? Mondja, Uram!”
A költő bólintott. Értelmesen, az őrület legcsekélyebb jele nélkül bólintott.
„Mert a természet szép, jó és igaz?” – folytatta könyörtelenül Thoreau. - „És ami természetes az szintén? Szép? Jó? Igaz?”
„Igen.” – mondta váratlanul Hölderlin, de ez már egy más hang volt. Más. Egy értelmes, gondolkodó, tiszta elméjű, nagy ember hangja volt.
Henry David erősen megragadta a pillanatot.
„Mi a szép Friedrich? Mi a jó? Mi az igaz?”
Mintha harminc éves ifjú gondolkodó érchangja pendülne, mint zengő cimbalom, úgy szólalt meg Friedrich Hölderlin.
„Mindazt, ami a prózai tudat számára csupán végesként létezik, a művészetnek mindenütt áttetszővé kell tennie, úgy, hogy minden ponton a lélek legyen hallható, a szellemi fedje fel magát! Ekkor, ami szép a valóságban, szép lesz a művészetben is!
Igaz? Mi igaz? Ezt kérdi? Igaz, ami való, igaz, ami szép. Jó, ami saját rendeltetése szerint működik. Hisz ez oly egyszerű!”
Minden előzetes jel nélkül, amint Hölderlin mindezt elmondta: elaludt.
Ébreszthetetlenül aludt.
Thoreau kicsit várt, aztán becsöngette Riemert, aki fölnyalábolta Hölderlin könnyű testét, és fölvitte a padlásszobába.
Henry David kicsit még időzött az asztalnál, a török kereveten.
Papírt húzott maga elé ama hölderlini lapokból, melyek mindenfelé hevertek üresen, vagy egy-két sornyival írva. A kalamárisért és a pennáért nyúlt, s ráírta egy lapra:
„Élj meg minden évszakot,
amint elmúlik körülötted,
lélegezd be a levegőt, idd ki italodat,
ízleld a gyümölcsöt
és add át magad mindezek élvezetének.”

Otthagyta a lapot, és kilépett az alkonyi utcára.
A kapunál balra fordult, átment a Neckarbrückén, célbavette a Főteret, és nem is igazán figyelt rá, hogy ködbevesző gondolatok kavarognak benne.
Tragikus költősors? Feloldódás a görög tragédia isten és ember közötti világában?
Légy okos David Thoreau, légy az!
Vajon az istenek túlzott közelsége sújtotta-e Apollón nyilaként Hölderlint? Vagy a sors kiegyenlítődésének elvétése, a mérték tévesztése?
A szerelem eltúlzott mértéke?
Mértéknélkülisége?
Lelhettek-e otthonra a görög mitológia istenei a Hölderlin megköltötte német tájakon?
És otthonra lelhetnek ama Istenek bárhol még?
Hol veszett el Hölderlin, az isten? Saját költészetének vélt menedékében? Vagy éppen
ellenkezőleg: maga a költészet vonzotta "sötét Napként" a közelítő éjszakába?
De közben, míg ily okos gondolatok forgolódtak Henry David Thoreau agyában, lelkében néhány sor dúdolt:
”föl-alá tébolyog egyre a szív
s nyugtot eseng; így búvik a megsebesült vad az erdőn,
hol máskor pihen a déli homály lugasán;
jaj, de szegényt ez a zöld tanya többé föl nem üdíti:
álmát nem leli, nyög, s kergeti folyton a nyíl.”