ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- avagy: egy kis séta a művészi szépség tájékain -

- esszé -

Bizony erősen botfülűnek és botszeműnek kell lenni, hogy észre ne vegyük: a Teremtő a Teremtéskor mérte a Teremtettet, kimérte azt, éspedig a Mérték elve alapján mérte egymáshoz a középső ujjat és a tenyeret; tenyeret és alsókart; alsókart és törzset és lábak hosszát, és asszony csípőjének és derekának egymáshoz simuló mértékét.
Folyamodjunk-e ismét Madáchhoz?
Tessék:
„Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.”
Minden, mi él az egyenlő soká él?
Hát persze.
Ki merné teljesebb életnek nevezni a maga hatvan-hetven évét – mi számára kiméretett -, mint a tiszavirág huszonnégy óráját, ami számára kiméretett?
Mérték, mérték, mérték.
Mivel pedig a művészet a teremtett világ utánzása, mert egyebet utánozni az emberi elme nem utánozhat, mímelhet, a művész, ha nem képes a teremtett világ mértéke szerint mímelni, tegye félre a „szent fát”, vagy szent ecsetet, vagy szent vésőt!
Jól van, de miféle mértékek lehetségesek?
Nos, a mérték elve az arány, a részek és az egész egymáshoz rendelése: ebben aztán lehet gyönyörködni.
Vagyis a mérték elvét az arány teljesítené ki?
Persze.
Igen ám, de egymáshoz mérni akár csak két dolgot is, arányítani sokféleképpen lehet, igaz?
Melyik arányosság gyönyörködtet a leginkább, melyik?
Gondoljuk meg: agyunk két féltekéből áll, amiként meglehetősen nagy számban vannak páros szerveink is, ebből következik, hogy tudatunk ösztönösen, „kapásból” szimmetriára rendezkedett be. Igen, de épp emiatt, hogy ennyire ösztönösen szimmetrikus a tudat rendező elve, a szimmetria nem nyugtalanít, nem sarkall töprengésre, nem vált ki érzelmeket belőlünk. Nézd csak meg az egyiptomi szobrok frontalitását, és szólj, ha szellemi izgalmat váltott ki Belőled Nyájas!
Rafináltabb arányosság is létezik, persze: 2:3, 1:3: ezek jóval izgalmasabbak, ám már a hellének rájöttek, hogy egy furcsa, irracionális mérték (nem fából vaskarika ez? Nem!),  különös proporciója izgatja föl és nyugtatja meg egyszerre szellemünket.
Ez az aranymetszés.
Az aranymetszés esetén úgy osztunk föl valamit, hogy a kisebbik és a nagyobbik  rész aránya megfelel a nagyobbik rész és az egész arányának.
Böcsületes egész számok nem felelnek meg ennek az aránynak, hányadosuk meg mindig irracionális számot eredményez, de ki törődött evvel az antikvitás, a reneszánsz és a barokk korban, sőt olykor később is, amikor kitűnően szerkeszthető volt, és persze szerkesztették is.(A szerkesztés menetét ehelyütt nem írom le, bármely honlapon jól utána lehet járni, és nem is ez a lényeg.)
A lényeg, hogy ha egy lány – egy gyönyörű lány – nem középen választja el a haját, hanem kicsit jobbra vagy balra többet hagy rá, akkor ösztönösen aranymetszi szép arcocskáját.
A lényeg az, hogy ha egy ifjú hölgy midiszoknyába öltözködik, akkor ösztönösen testének a talajtól számított kisebbik aranymetszési vonalán fog libegni a szoknya vége, és ez szép, szebb bármely mini- vagy maxiszoknyánál.
A lényeg az, hogy a huszonhét énekből álló János vitéz aranymetszési helye a tizenhetedik ének.
Mit gondolsz, mi szerepel abban?
Persze: Jancsi ebben az énekben tér haza Franciaföldről, ebben tudja meg, hogy Iluskája meghalt, ebben szakítja le Iluska sírjáról a rózsát, hogy aztán ismét nekivágjon a Világ összes országútjának.
A lényeg az, hogy a Romeo és Júlia aranymetszési pontja ott van, ahol Lőrinc barát elkezdi megkavarni a dolgokat, és avval önkéntelenül és véletlenül és vétlenül, de mégis csak elindítja a tragédiát.
A lényeg az, hogy a Toldi aranymetszeti pontjához akkor jutunk, amikor Lőrinc fölleli Miklóst a nádasban, és azt hallja „kis gazdájától”, hogy „haj, be zokon esik most hallgatnom Téged!”, meg azt, hogy az ő Miklósából egyszer majd nagy ember válik.
És?
Tán nem válik?
De – és – végül mutatnék még érdekesebbet, jóval érdekesebbet.
Mert azt mondtam, hogy a szimmetria „uncsi”, aztán jól tudjuk, hogy nagyon „izgi” páros számú szerkezettel rendelkező művek vannak, hogy egyebet ne mondjak, páros sorszámú mindig a disztichon, miként neve is mutatja.
Vagyis: a disztichon unalmas lenne?
Á, dehogy!
Hisz a disztichon egy hexameter és egy pentameter kapcsolata, melyben ugye a pentameter olyan hexameter (bocs, a hülye szójátékért Drága Görögök!), melyben két teljes hosszú szótagot szünet, tehát a NINCS SEMMI pótol.
-uu / -uu / - - /  - - / -uu / - -
-uu / -uu / - (semmi) –uu / -uu / - (semmi)
Azaz:
Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék:
Csend vala, felleg alól (semmi), szállt fel az éjjeli hold (semmi).
Ez tehát hiába páros sorú vers, de a szótagszáma nagyon is trükkös, nagyon is aranymetszett.
Tudtak ezek valamit, ezek a hellének, ugye?
De mások is ám, de még mennyire!
Mert persze Vajda János – a drága Vajda János – négy nyilvánvalóan párhuzamos versszakra szedte a Húsz év múlva című remeket, sőt még két párhuzamos metafora-pillérre is helyezte a verset (a Mont-Blanc csúcsa és a tündértavon úszó hattyú a két kép: naná! A Költő és az ifjú-szép Gina: és ez igen látványos).
Az ám, de van trükk itt is!
Ugyanis ha meg az aranymetszeti helyet keressük, akkor az bizony a a tizedik sor közepére esik, és vajon mi áll ott, ugyan mi?
Na?
Mit gondoltok, mi áll ott?
„elálmodozva, egyedül” – ez a két szó áll az aranymetszeti helyen, és mégis, tessék már megmondani nekem! miről is van szó ebben a csodaversben?
Valóságról? Mostról? Lángoló szerelemről?
Vagy arról, hogy a Költő „elálmodozva” és nagyon is „egyedül”, ginátlanul senyvedezve, magányosan látja az éjszakában az egykor volt Lány képét.
(Én, őszintén szólva – hiába éltem le annyi évet, amennyit -, amikor ilyesmit tapasztalok, padlót fogok a gyönyörűségtől. Padlót fogok már eleve a szövegtől is, persze, de aztán a mérték elvének ilyetén alkalmazása, külön kioszt egy balegyenest, és nem is biztos, hogy tíz előtt föl tudok állni! Te nem így vagy? Tán nem erről van szó?)
Mire lyukadtam ki, mielőtt kilyukadtam?
Ha tehát, Barátom tollat fogsz, hogy írni kezdj, számolj két dologgal Magadban, kérlek!
Tarts „isteni” mértéket, és tartsd be az „isteni proporció” Törvényét!
Én ezt fogom várni Tőled, mint olvasó.
Mint olvasó, mert az Olvasó, a Műélvező a legfontosabb, érte légy Költő!

És most Szépség királynő szépségének okai közül a ZENEISÉGet szeretném megközelíteni, és elnyerni kegyeit, és – mi tagadás – kedvesemmé tenni Őt! Mindeddig Őfelsége két olyan udvarhölgyét ismertük meg, akik minden művészeti ágban otthonosak, és bejáratosak házaikba. Zeneiség kisasszony azonban csak az irodalomban és a zenében forgolódik.
Annak bizonyítását, hogy a zenében elő-előfordul a zeneiség ezúttal elhagyom - ugye nem baj? -, és igyekszem az irodalomra szorítkozni.
Persze ellenvethető, hogy van a zeneiségnek egyetlen eleme - nevezetesen a ritmus -, mely a képzőművészetben is szereplő, mégis, maradjunk a mai napon az irodalomnál.
Van egy igazság, mely igazság már jó ideje (néhány száz éve?) nem olyan nyilvánvaló, és ennek oka a nyomtatás, és az avval járó nem hangos szóval történő olvasás. Ezért az irodalmi szövegek jó ideje már a szemünkön át jutnak a tudatunkba, szemben a boldogabb és szebb korokkal, amikor a szöveg a fülünk kapuján érkezett az agyba.
Tessék ennek ellenére tudomásul venni, hogy az irodalmi szöveg, különösképpen a vers, a fülünknek szól, és a fülünknek szólt századokon, sőt ezredéveken át. Gondoljunk csak bele: maga a műnem elnevezése is a zenével való szétbonthatatlan kapcsolatot jelzi: líra. Hisz eredetileg a lyra lant volt, az ám!
És vajon miért ábrázolták Homéroszt lanttal a kezében? Tán énekes volt, nem költő? Bizony mondom Néked Nyájas, énekmondó volt Ő, még hozzá vak énekmondó, ugyanis az „’omérü”, mint köznév, az aiol nyelvjárásban egyszerűen annyit tett: vak énekmondó. Simán el tudom képzelni, hogy valamikor a Kr.e. nyolcadikban ül a királyi család a vacsoránál, amikor kopognak a palota oroszlános kapuján, és a király ekként szól feleségéhez: „Nyiss ajtót asszony, mert jött egy homérosz!”
Továbbá: ugyan miért van Tinódi Sebestyén deák nevébe illesztve a Lantos szó? Vajon?
Továbbá: Kozárvári Mátyás - de még a jó Balassi is - odabiggyeszti versei, írásai elé a megjegyzést: „az török bülbülü szól dallamára”, azaz: Kozárvári, Balassi és még mások, nem lévén zenei tálentomok, nem írták verseik zenéjét, ellenben már meglévő dallamra komponáltak szöveget.
(Egyébként: Költészet és Zene eme bensőséges, szétválaszthatatlan kapcsolatáról a Kisgyerekek – míg el nem rontjuk Őket – ösztönösen tudnak: ezért skandálják, „éneklik” a verseket. Míg nem jön a köznevelésnek hívott szörnyű Moloch, és rá nem ripakodik, förmed, szól a Gyerekre: „Ne énekeld, mondd a verset, Kicsim!”. És kész, vége, beáll a korai agyhalál, a Gyerek beszáll a kockába. Aztán eltelik tizenkét év, középiskolába kerül a Gyerek, és ott aztán „okos” irodalomtanárok megtanítják őt a hangsúlyos meg az időmértékes verselés szabályaira, melyekre amúgy a gyereknek semmi szüksége nem lett volna. Emlékszem, hányszor mondtam órán első gimnazistáimnak: Aki nekem kikopogja, eltapsolja, elskandálja, ellépdeli a verset, attól – becsszóra! - soha meg nem fogom kérdezni, hogy mi a chorijambus. Megvallom: ritkán akadt ilyen kölköm.)
No, ennyi elég is talán, hogy elfogadjuk: költészet és zene édestestvérek, bizony, sőt ikrek.
Jól van, lépjünk tovább: melyek a zeneiség elemei?
Van néhány nyilvánvaló elem, melyeket általában kizárólagosan a vershez szoktunk kapcsolni, holott persze a prózának is zeneinek kell lennie, de erről majd később ejtenék szót, úgy a vége felé, mert nem egyszerű történet.
Maradjunk először a versnél, annak zenei elemeinél!
A vershez tartozik néhány kéz és láb, miket igen könnyű fölfedezni, ezért elterjedt vélemény, hogy kizárólagosan ők okozói a versek zeneiségének, és ezek: ritmus és rím.
Nincs szándékomban vitázni: magam is szörnyen vallom, hogy ritmus nélkül nincs vers.
Na jó, javítok: nem volt. Ma már ilyen is van, de mi nincs, szép, új világunkban?
Tán nincs alkoholmentes sör?
Tán nincs nikotinmentes cigaretta?
Tán nincs lisztnélküli kenyér?
Tán nincs élet nélküli létezés?
Tán nincs szerelemmentes szeretkezés, amit persze az általam legjobban gyűlölt szóval szokás jelölni?
Azért, Nyájas Olvasó, mi maradjunk csak annál, hogy a vers lényege, lelke, szellemisége, keze és lába a ritmus! És nem rossz dísz a rím, Verskisasszonyt még szebbé képes varázsolni: így igaz.
Ám ezeket mindenki föl szokta találni, hadd beszéljek én bensőbb szépségeiről a zeneiségnek!
Ugye, ha zenéről van szó, akkor valaminek zenélnie kell, hogy egyszerűbb legyek: valaminek, mint húrnak kell rezegnie, zöngenie, és a versben erre itt vannak Nektek a hangok. Különösképp a zöngés hangok, mert azok tisztán zeneiek. Minden egyéb: zörej.
Zenei tehát minden magánhangzó, hisz ők csak zöngések lehetnek, meg a zöngés mássalhangzók, a zsék, a zék, a dék, az emmek, a jék.
Szerepet játszhatnak persze az esszek, a ték, a kák is, hogyne, de szerepük ebben az előadásban más, mert ők csak zörejek, lévén zöngétlenek szegények.
Tessék, parancsolj Olvasó, lépj hát be a magánhangzók szép zenei világába először!
Hiszed, vagy sem: sokféle módon próbálták már mérni egy nyelv „egzakt” szépségét, de egy mérés elég meghökkentő. E mérés során ugyanis azt nézték, hogy mi az adott nyelvekben a magánhangzók mássalhangzókra jutó aránya, statisztikai átlaga. Két mássalhangzóra jut egy magánhangzó? (Mint a magyarban például.) Háromra? Négyre? Ötre?
Na, most lehet találgatni, hogy e mérés alapján melyik nyelv győzött az európai nyelvek közül?
Na?
A finn - Benevolis Lectorem! -, a finn nyelv nyert.
Mi maradt alul e küzdelemben?
Na?
Hát a szláv nyelvek, különösen a cseh és a lengyel.
Teljesen megértem a dolgot, nem szívesen írnék verset lengyelül, mondjuk a fagylaltról, nem szívesen, de Przemysl városáról sem! (Hat mássalhangzóra két magánhangzó? Uhhh!)
(Más szempontból persze nagyon is szépek a szláv nyelvek: lágyságuk, nőies bájuk lenyűgöz, és hallottam én egyszer Tatjana Szamojlova előadásában Tatjana levelét oroszul mondani, és az legalább annyira szép volt, mint maga a Művésznő: mert Tatjana Szamojlova gyönyörű volt! Az ám!)
Édes Istenem, de eltérültem!
Utánam Olvasó, vissza a magánhangzók versbéli szerepéhez!
Azt minden iskolát végzett nyilván tudja, hogy a magánhangzók magasak avagy mélyek. Kevesebben gondolkodtak tán azon, hogy a mélységnek és magasságnak hangulati értéke is lehet. Sőt: egész sor szavunk van, mely ellentétes jelentésű és hangrendű. Ne mondd, hogy véletlen, mert Isten van, és figyel és fülel, azaz nem szívesen hiszek véletlenekben.
Véletlen vagy zene?
Tessék: háború, de béke.
Búbánat, de öröm.
Víg és szomorú.
Élet és halál.
Kever és kavar. (Na jó, ez vicc volt!)
Viszont az már nem vicc, és nem is véletlen – ó, sancta simplicitas! -, hogy Csokonai mit tesz füleimmel a Reményhez címűben, egész pontosan a második és a harmadik szakaszban.
Gondolom, nem mondok újat egészen: a második szakaszban a drága Csokonai a Lillával töltött boldog napokról beszél, és csupa „kertem”, csupa „végigültetéd”, csupa „csörgő’”, csupa „éltetéd” a dal.
Aztán a harmadikban elborul a láthatár, ahelyett, hogy kiderülne (nocsak!): „elhervadtanak” a rózsák, „kiszáradtanak” a patakok, források, a tavaszi vígság „téli búra vált”, és így tovább.
Most nem fogom Neked pontosan kiszámolni - erre lusta vagyok -, de az a helyzet, hogy a második versszakban körülbelül százhúsz magas magánhangzó áll szemben ötven méllyel, míg a harmadikban száz valahány mély az ötven magassal.
Véletlen?
Na, ne!
Persze, nem matematikai számításokkal szoktunk verset írni, ugye? És végképp nem így írt verset Csokonai és a többiek! Nem számolta ujjain a hexametert lelkem Radnótija a napi huszonnyolc óra kőtörés után a Lágerben (Zagubice fölött, a hegyekben), de nem ám! A „látod-e esteledik, s a szögesdróttal beszegett, vad” hat szép daktilusa egyenest a Szívében nőtt: hol másutt?
De már – például - ha fordításra adod a Lelked Barátom, akkor bíz’ ez is szempontod legyen, mert nem véletlenül „zsong, busong és jajong a tájon” az Ősz húrja: nem teheted meg, hogy zengjen, repkedjen és sikítson az Ősz zenéje, mert nem azt írta Verlaine, és nem csupán értelmileg nem azt írta, hanem hogy hangtanilag sem!

No, jertek mássalhangzók, akik szintén vagytok!
(Nyugi! Mindjárt végzek! Ülj még egy kicsit Nyájas!)
Paták kopognak a kövezeten, és fekete leplek röpködnek. Mondd csak! Ez jó leírása egy temetési menetnek?
Na, ne mondd!
Minden kopog, pattog, a temetés nem folyik, zajlik, hanem történik, megesik, a gyászolók pattogva futnak a halottaskocsi után, és ez nem járja.
„Elhull a virág, eliramlik az élet.”
Tényleg folyik ez a sor? Most az anapesztuszoktól vonatkoztassunk el! Folyik, hullik a semmibe, igen!
Mert sok az el, és ott a há, meg az em.
A folyamatosan ejthető, zöngés mássalhangzók (amik nem pattannak föl, mint Te, amikor szól a vekker reggel - és nem hajnalban, mert a hajnal az folyik, a reggel az történik!) Tűnékenyek, folyamatosak, lágyak e verssor mássalhangzói, hát milyen legyen maga a sor?
Pillanatnyiak, mozzanatosak, kemények a felpattanó zárhangok.
Költőnk és kora – mondja Attila, és keményen kopogtatja a pillanatot; törékeny termetét a tőke megtörte – mondja szintén Ő, és tényleg: összevissza zúzva előttünk a Mama szerencsétlen élete a felpattanó, alliteráló ték következtében is.
És nézzed csak!
Az idő lassan elszivárog, bársonyon futnak perceim – lassan, békésen, észrevétlenül fogy az idő, mint szép homokóra pergése. 
De: a pillanatok zörögve elvonulnak -: akár a páncélos, szörnyű katonák serege, nehézkesen, nem észrevétlenül.
Sic…

- folytatódik, véget ér -