Két szeméből jött, mint zsarátnok fénye,
Oly vöröslőn izzó, sok meleg sugár,
Átkarolta testem, néztem az égre,
Vágtatott a mély, emelt fölém sudár
Csönd-ágakat, a törzsek közt sötét volt,
Félve olvadtam alá, mint édenkert
Illatát éreztem – bennem kóborolt,
Parázslott is talán, ajkával rám lelt…
Hallottam – lágyan, pár szót halkan remeg;
Súgott valamit szelíd aranyszája,
Én voltam a tél, s e csóktól haltam meg.
Tudom, hol van az új tavasz csodája,
Bimbóját duzzasztja, s a langyos este
Csillagfénye a végtelent kereste.