Tudom jóideje olvasnak engem, a verset! - mondta a 'vers'
Bólogattam.
Lilára sárgult
a tűzpiros őszi táj
mézarany levelein
permeteg rozsda
tejszínű köd szitál
A verset Polgár Lilla színművésznő mondja el.
A tegnapok terhe rámtelepedett,
s ólomsúlyával dőrén cipelem.
Miért akarja, hogy ne szeressek
élni nélküled?
Aztán ha láttad volna
Ahogy lángoló léptekkel
Égett hús szagúan ( brrr..)
Menekült a test a hirtelen
Rátörő vágyak elől
Feladva mindent
Mi földhöz köti…
Évről évre megígérem magamnak, most aztán másként lesz.
Nincs annyi stressz, jön az édes pihenés, de legalábbis a harmónia.
Nem engedem, hogy belém kössenek, ha mégis, ezerrel áttáncolok rajtuk, hagy kopjon a cipő sarka, ugorjunk hát!
mindig éreztem
(emlékszem ízére-illatára)
és talán sosem voltam annyira árva
mint ott a tükör előtt
ahol csöndben sírtam
mielőtt megbocsátottam
magamnak
hogy nem tudtál szeretni...
köhög a Világ rezeg a léc
át-viszi e a magasságot
az Emberiség
Sintérkutyák ugatása sebzik,
lóg a rézkilincs, üres a ház.
Mintha idegen járt volna itt.
Kertek húrjain fény indák,
tömött szőlőfürtök.
*
csupasz tölgy alatt
lám sirató asszonyok
fekete zsákok
*