mikor megcsókoltad arcom
harminc ezüst csörgött csak
zsebedben
Visszajöttél hozzám
sok közt egy kivétel
itt vibrálsz égőn
csontjaimban
mint aki harangszót
tart fogva kötélen
elengedlek
s újra visszahívlak
Lázasan feküdtem.
Szívem az el- elsuhanó autók nyilalló
zajára dobbant -
talán néha-néha ki is hagyott.
Lázasan feküdtem, hisz újra láttalak,
és illatod útközben zsebemből
az út menti fák ágai közé szökött.
Álmodtam.
Én ma nem merlek leírni,
valami házi lázadás
lesz, tudom,
valami tarka
indulat,
mi most
a falak közül
szabad utat kérve
hozzám ér,
kárhoz
és borongva
üdvözül.
Csapong .
Edith Piaf emlékére
...
Vonat robog hiány-terekbe fel.
Garzonlakásként tárva semmijét
álmodó utas benne mind, ki vét.
Álmát feledve nemlétet emel
tűhegyekhez, hol véget ér a lét,
s a szerelemből maroknyi föld marad.
Eljátszotta az igaz hangokat,
s felébresztette alvó istenét.
Alakod az est alkonyi fényében
Lágy szépség, megismertelek: te vagy;
A folyó csillámló víztükrében
Ringatózol, kérlek még, még maradj!
Elébb a tornyot, a szélből emeltet
valamennyi tisztázatlan termed
a pókhálót a bolthajtások sarkaiba
sosem gyúlt mécs füstjét a falakra
Hűtlen gyermeked lettem,
önmagam árulója.
Hazudtam világnak,
súgtam Istennek,
üvöltöttem messzi sietett anyámnak,
hogy nem fáj a hiány,
nem marja kínzó
fájdalom az ajkam,
csak néha vér serken
szívemből a hold
ezüst sarlójától.
elhasaltam a rémülettől és
nem merek közelebb menni.
pedig jó lenne csak úgy
nekivadulni a lehetőségnek.
Mindent megadtál Uram!
Végtelen hited, erőd,
eget, földet teremtett,
tengereket,