Gondolataimat William Butler Yeats (1865-1939) ír költő ihlette: „Létet, halált nézz hideg szemmel!”
olykor még
ha a tükörbe nézek
szememben ismerős
riadt-tört fények
veszettül kergetőzve
múltat s jövőt idéznek
mit ígérhetnék még neked
mit adhatnék
ha kihunyó fényemet
mégis elborítja majd
a gyilkos vég
Megálmodtalak magamnak
már ébredő vágyaimban.
Sorsodért küzdj, ne ellene,
ha a cél nemes,
s ha néha mégis kellene
kis biztató,
tudnod kell: erre mindig
a csend a jó.
végül majd egyedül élsz
talán
széthulló időben
foszlik a nyár
csak oson a perc
a nap
egyik a másik után
az őszi emlék is
rég messze jár
a két kis rigót
azon a fán
csak megsárgult fénykép
őrzi
talán
Abban az évben is, ahogy szinte minden Húsvétkor, már nagypénteken elutaztunk szüleimhez, együtt tölteni ezt a gyönyörű, új reményt ígérő ünnepet.
Ragyogó tavaszi délutánon érkeztünk. A kapu - várakozóan - tárva-nyitva, a ház előtti öreg járdán szüleim álltak, megint hajlottabb háttal, távolba révedő tekintettel az utat fürkészve, ahogy minden érkezésünkkor. Mellettük öreg Csibész kutyánk csóválta türelmetlenül a farkát, jelezve féktelen örömét. Évek óta így álltak ott, így vártak minket minden érkezésünkkor, ők hárman.
akár a Föld hátán
ütemre forgó évszakok
homokszem-létű ember
- gyermek anya és nő is -
úgy vagyok
Vonszolódnak sötét, súlyos esték,
vén terhével vánszorog a tél,
fordul a föld lassan, szendereg még,
de álmot űzve pirkad rá az ég.