Megmarta szívem, kinek kezébe adtam.
Megmarta szívem és vérezni hagyta.
Majd felfalta az istenadta...
Paprikát szórtál a tejfel-égbe,
majd megsóztad: nekem jobb legyen.
Megkeverted kedvesen, szépen
és kenyérre kented, hogy így egyem.
a bontó és építőszakaszok
összhangja zajjá vált
majd eltűnt
Már tizenhat tavasz telt el azóta, hogy Csepke meghalt és Botond születése pillanatában kettétépte a lúdvércet. Apja, Ond mindent megtett azért, hogy a kívánsága teljesüljön, amit réges-rég a Szélanyótól csikart ki. Ezért fiát maga tanította és képezte ki, mind a vadászat, mind a harcászat fortélyaira. Büszkén is nézett Botondra, amikor az tízévesen puszta kézzel legyőzött egy feldühödött vadkant a Gyümölcsény erdőben.
A történet ott kezdődik, hogy Ond, a Kalán nemzetség vezetője jó szokásához híven, mikor épp ideje engedte, egymagában vándorolva a világ végét kutatta. Most is így kószált már ki tudja hány hete, amikor is rátalált egy hegyre és azon egy eddig mindennél sötétebb és huzatosabb barlangra. Lovát kint hagyva, aranyveretes szablyáját előre tartva lépett be a félelmetes üregbe.
valami kapar kifelé a repedések között
azt mondják léleknek öltözött
kezében egy üveg almabor
emlékeztet arra aki egykor volt
Megírtam már ezer szóban,
merről, honnan, ki és miért,
de még tízezer feszül börtönében –
enyém, övé, tiéd.
Ki tudja, mily szándék vezeti a költőt,
amikor karcol egy emberöltőn át,
ahogyan a fecskék se látják, csak tudják
a hazavezető utat. Így megy ez nálam is
mindég, amikor harcol egymással a szív,
a tudat és karácsonykor a lélek ajándék
helyett csak néhány jó szóra vár.
Törvényeitek alatt repedezik
kiszikkadt haragom a mindennapok
helyben járásában.
Te némaajkú maradj keblemen
mint az Ősz mikor épp szerelmes belém
és forgószéllel felkavarja
a vágy pirosas sárgalevelét.