Ahoj! Matróz, húzd most a horgonyt,
oldj kötelet, és a nyílt vízre fel!
A szél megint velünk, vitorlát bont,
s árbocok csúcsán lengve énekel
búcsúdalt Neked, én jó kikötőm.
Hol vágyó szemből már nem hull könny
értem, s még maradnék, de erőm
gyilkosa lenne az a színtelen közöny,
mi elüldöz e világból.
Adjon az Isten szebb jövőt
Szép földemre szent esőt
Fejem fölé hűs tetőt
Két karomba szeretőt
Valami régi sanzon szól a buszvezető
Sárgán világló fülkéjében.
Valami némaság ázik a legelőn,
és némaság guggol a föld mélyében.
Vízfüggöny mögül néz most vissza
A világ, s így minden sokkal érthetőbb.
...a kis hazudós,
vágyba burkolt telhetetlen
méhecske,
mutatós matatással menetel(ne),
húzva - vonva ájulásig,
ha bírná szegény ipse!
Persze elment...
majd visszajött,
huncutul kacsintott;
és kezdte újra.
S már ujjait fonta,
nyakát szorítva -
menten markában tartva,
azt a kis... micsodát is?
Ha te nem lennél,
vajon meddig lennék én.
Lángolnék-e újra
a fény-táncoló napban.
mondja mind
ki sosem kémlelte
kútmélyről a napot
mert van
ami sosem változik.
hát hitvány akarok lenni
és pihekönnyű motozás a hajadban.
fogod – ne tudnád? –
vásznadba a szelet
viselkedsz továbbra is
önmagadként