Sáros fű,
az út menti köd
hideg nyelve alól
előszivárog az éj szeme,
s szétfolyik amerre látnék,
ha konok állam mellemre hajtva
nem az út gödreibe merülne
legyőzött tekintetem.
Fogj meg,
nem látok más utat,
fejemben
akarás csikorog,
zajok matematikája
alkotta szabálytalan
ismétlődések.
Felgyújtalak és rád döntöm a házat,
nincs bennem
alázat semmi a magamalázó
csikorgó
tegnapokért.
valaki érkezik
sír utána a távol
mit hoz magával
mit hagy ott magából
Két rövid vers
1.
FÁK
Milyen furcsa fák!
Tagadhatatlanul öngyötrő ívben
hullnak-kavarognak vissza az ágak,
védelmező elvárást rejtve
tökéletes spirálkarjaikba.
Mottó:
"Galamb leszáll, leget hasít
A félelmetes fényü tűzzel,
Melyből lángnyelvek hirdetik,
Hogy bűnt és tévelygést mi űz el.
Nincs más remény, csak ez segít -
Válassz: a máglya vagy a máglya -
A lángtól megválthat a lángja.
Ki gyötör így? A Szeretet.
Furcsa Név - ez fog kínba minket,
Mert az ő keze szövi ezt
A tűztől tűrhetetlen inget.
Ne is reméld, hogy leveted -
Ha élsz, lélegzel, ez az ára:
A lángra juthatsz, vagy a lángra."
(T. S. Eliot - Vas István fordítása)
Szép vagy,
hajunk összemosná az este,
távolság semmi,
hasonlítani kezdünk
azt az érintést keresve,
mi csók lenne,
ha összeillenénk.