rigmusaim megroggyantak
s a korhadt rakoncán
kötélen vonszolom a szót
Ciklámenre borultál
kedves arcod torz
vigaszt
rejtő álca csak
honnan kezdjem nincsen eleje vége
levedlett kígyóbőr boncasztalra téve
különleges minták értetlen nagyító alatt
Szemét
lehunyni rest,
ágy szélén roskadtan
hunyorog az álom,
festéke megcsúszik,
fakó valóságon
dadogó ecsettel
csillagot keres
az est fia.
Én meghalnék
fogyó álom-Holdként,
hogy újra szüljön Anyám.
Ő meg tudom, feltámadna értem
rügyek füvek katonás rendben
bújnak elő a tavasz vezényszavára
madárcsivit susogó élet
az hallgat csak kinek nincsen párja