ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Kiömlött romlott, léha illatunk,
Talán Freyja istennő sem szereti,
Ha a szépség mágiájába halunk,

Vagy csak az idejét vesztegeti -
Ki elolvad édes ízű énekén,
Nem is sejtve, hogy az élete buján,
Bíbor fénnyel telefirkált regény,
Múló éjjeli alkudozás csupán.
Egy csillag galaxisából elballag,
Tétova fénye arcodra vetült,
De halld, lenge foszlányait a dalnak
Alkonyi hangok csendjében elmerült,

Ott, hol mámorát itta az ajkad
És a mindig izzó vágyam sem lankad.

távol még álmodik a csend
kialvatlan ráncaiba
bújtatva köd párát lehel
és harmatot szitál az ég
lehullt az este kendője
pár eltévedt csepp fényei
halványan terültek fölénk
mint meg nem valósult régi
álmaink látomása, hol
elsuhanó éjszakáink
a derengés lenge fátyla
alatt szővik az ébredést

Horváth Márta rajza

Csak a testem remeg, ahogy jajgat
lelkem - morajától hangos hajnalon,
átfénylő tüzes virágot hajtogat.
Sejtjeim koldus-öledben hagyom,
mint hű szeretőket, hogy lázam oltván,
részegítsen, öleljen tovább - nagyon.

saját fotó

Egy bársony-esti alkonyon
az ősz még visszatekintett
a lehajló ágak alól,
s elhegedülte sanzonját
fakó levelei húrján.

(saját fotó)

miközben fénytelen csendben elcsitult
végtelen útján a néma Hallgatás
hol az Elengedés lassan oszlik szét
kialvatlan ráncaiba bújva
a Ringatás öblében a szenvedés
kopott halmai lépteink nyomán
bennünk árkot vésett a Vágyakozás
csendben ültünk a feledés fogatán
ami éjjeli Alkudozás csupán
párájából lehull az est kendője
s a Derengés lenge fátyla befed

(saját fotó)

Mint a lassú, göndör futam
a zongorán ráterül a
mahagóni fényű
egykor voltra, s mára
távozó illat vagy
útmentén réveteg,
Holdba kanyargó
hullámok hátán, soha
vissza nem térő
harmatfény emléke
és én alagútban dübörgő disszonáns hiány leszek,
maroknyi létem
magamra csukott báltermek fényeivel
némán eldúdolt,
ki nem nyitott kották unalmával
lassan halványuló
gyertyák hűlni készülő viaszával arcomon.

Nem múlik az idő – helyben áll,
az ember ki rajt’ áthalad,
mint egy régi karavánszeráj –
és minden csak egy pillanat.

Oly alaktalan és színtelen
mind – hitet tőlünk nyerhet ő,
árnyként bukkanunk fel hirtelen,
majd elnyel minket az idő.

Sanyarú az idő, a papok feketék,
Odahagytam apáid; a nemzet, a nép:
Csak azért szakitád le bilincseidet,
Hogy az ajkaidon nehezebb, ha lehet

Alszik az alkony
Álmában ásít,
Borúsan barnájára borul.
Cammogva cipeli
Csipkés cseppjeit,
Dunyháját dagasztja
Dzsingiszt
Elfedi. Egyre esteledik
Égszíne éjben égett,
Felette feketén füstöl,
Gomolyog görbén.

saját grafika © - Copyright

vadul és kócos hajjal álmodtalak
ágyamon feküdtél úgy terült rám
az ég és én tudhattam már nem csupán
elsodort a vágy hogy éjbe feslik
mi rám feszült míg az semmivé málik
rúzsfoltos ajkadon hol a szépség
koldusaként utószor eléghettem