ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Fiatalon járták lángokban
a világot – eleinte
önfeledten, utóbb unottan
özvegy-, s ifjakra tekintve.

Csorbakeretek a ház falán,
közömbösen néz képeket
limlom és egy könyvszekrény talán,
mi elnyeli a lépteket.

Fiatalon járták lángokban
a világot – eleinte
önfeledten, utóbb unottan
özvegy-, s ifjakra tekintve.

Csorbakeretek a ház falán,
közömbösen néz képeket
limlom és egy könyvszekrény talán,
mi elnyeli a lépteket.

Kíváncsi, benéz a szobákhoz –
ágy, alatta poros cipők,
éneklő játékbabákhoz
elkísért szerelmes ripők.

Kanapé – sóhajtozást liheg,
rosszul zár ablak, s az asztal
is gyengülő lábakon billeg,
s kéz támaszt fejet csendesen.

S a lélek elkopott sokukban,
örömét elvesztve – sorsuk
töprengő vágyakozásukban
alvó rozoga bútoruk.

(saját grafika)

Pillantásod, mint távoli csillagzat
Fénye rám terült - simulva beleszőtt
Időtlenséget, vadul örvénylő
Elmúlások szimpla látomásait,
Hajnali ébredésekből felfénylő
Kialvatlan álmaink százait.

A sötéthez egy kis csillogást adunk,
Figyeli a hallgatást, fű sem zizzen.
Derengve zárta kopott kapuját -
A hunyó világba burkolt tanúját.
Retinán szőtt dagerrotípiák
Letörölhetetlen sötét rétege;

Megint telihold van.
Jó, hogy újra láthatom
tegnap még ránc volt a homlokomon
s féltem, mert tenyeremben
a vonalak oly halványak lettek.
Mára újra erőteljesebbek
s növekszik a remény…
Bár kopogtatat az ősz,
s a faleveleken sárgulnak az erek,
odakint a Nap még kerek
éppen mint nyár elején.
Csak a gólyák nézik
más szemmel a teliholdat
félőn indulnak a hosszú útnak,
szárnyuk alatt őrzik a fészkük melegét…
kint most szép csillagos ég.
Alatta állva a teliholdat nézem,
augusztus végi varázslat ez nekem…
Göncölszekeret pásztázza szemem.

hiányzik a szó
az ágaskodó betűk
szélhámos mondataim,
midőn egyik a másikat
írja fölül; izgalom
bajlódás, tompa ceruzák
elhűlő tea, öreg papírkosár
temérdek tikkasztó
gondolat, ilyenkor nyár
derekán; munka, küzdelem
szavakból cseperedő
kesernyés értelem, miről
feltételezem, hogy másokat
is - legalább ennyire érdekel

(átirat)

Csillogását a hajadba sodrom
a nyárnak, és a szelekbe kiáltott
álom megkopott képeit eloldom.
Bekopogott az éj és megállt, ott
mellette, kikócolta a hajnalt, fényt
lopott, míg ringva álmodtam az alkonyt.

Egy hervadó szépség koldusaként
a pirkadat elérte, mint egy asszonyt,
az égalját még karcoló fuvallat
és suttogás. A vágyak ölében
hallgat a végzet, akit - a sors vallat
az éjbe rejtett szótagok öblében,

hangtalanul, sötétségbe szórtak,
és a szavak omló selyemről szóltak.

...valahol talán még elmereng
alig jön, álmosan cammog
idei új tavaszunk, csordultig
fényekkel,
még a szél-zsebében ott lapul;
csak odaköszön a vidám reggel,
bár ajkadon pihenne még.