Szorong a szél úgy sír
ágakba fogodzó szimfóniája
puhasárga fény
borongós barnát ölel
vigasztalóan
a ritkuló csonttól görbül a gerinc
vagy utunk ferdülései nehezednek
vállainkra
őszülő tincsek
töredező fogak
Mint megdőlt kerítésoszlop
állt mozdulatlan az est,
várta, hogy kirepüljenek
a cserebogarak.
Mosollyal tiprom
a gyűrt időt
könnyel a tűrt
árvaságot
azt mondják felkel a Nap
de nem hiszem
tört fénysugarak hevernek szanaszét
Utólag hiába keseregsz, ha
Valaki megelőzi a halált
S szirén dalával
Avatár testedből kiráz,
... :)))
Talán Poszeidon rád is őrületet bocsátott
Mikor szerelmes lettél egy bikába
Jobbára már félvállról vesszük a világot
Mikor kéri, nézzünk szemébe,
- Hisz a szem a lélek tükre.
Légy szabad
– magadtól elsősorban! –,
hogy maradjon
a csillagra szavad
Ölelt… a vágyba burkolt beteljesülés;
testünk rezdüléseiben,
szinte minden mozdulatban, érintésben
ott kacagott velünk…